– Nem a levest sajnálom, Péter – feleltem, és egyenesen a szemébe néztem. – Tegnap óta leválasztottam a kártyámat a közös fiókunkról. A saját fizetésem mostantól a saját számlámra érkezik. A rezsi felét és a gyerek költségeit továbbra is állom, de amíg nem tisztázzuk, hová tűnnek a havi kereseted komoly összegei, és amíg az édesanyád korlátlanul dézsmálja a közös jövőnket, addig egyetlen forintot sem teszek be a közös kalapba.
Péter az arcába kapta a levegőt. A szeme kerekre nyílt a döbbenettől, majd a düh vörös köde öntötte el a vonásait.
– Hogy merted ezt megtenni?! – üvöltötte, és előrelépett felém. – Te… te megfosztod a családomat a biztonságtól! Te egy önző, hideg nő vagy!
– Nem én vagyok az önző, Péter – mondtam, és a hangom még mindig stabil maradt, bár a szívem a torkomban dobogott. – Én csak megvédem azt, ami maradt. Most pedig te jössz. Magyarázd meg, miért kap az édesanyád havi szinten annyi pénzt, amiből egy kisváros élne meg. Mert ha nem mondod el az igazat, akkor holnap a jogi képviselőmmel fogunk beszélgetni.
3. Fejezet: Margit néni látogatása
Péter nem beszélt aznap este. Összetörten, duzzogva bezárkózott a vendégszobába, és egész éjszaka a telefonját nyomkodta. Éreztem, hogy hívta az édesanyját, mert másnap délelőtt tíz órakor már ott is csöngetett Margit néni a bejárati ajtónkon.
Nem hívtam be, de az idős asszony határozott mozdulattal félretolt a küszöbön, és bevonult a nappaliba, mintha még mindig az ő háza lenne. A kezében egy vastag bőr táskát szorongatott, az arca pedig olyan kemény volt, mint a gránit.
– Szóval, drágám – kezdte Margit néni anélkül, hogy levetette volna a kabátját. – Hallom, hogy cirkuszolsz a fiam pénze miatt. Hogy van képed ehhez? Egy olyan családból származol, ahol a nők mindig csendben tűrtek, te meg itt adod az úri asszonyt, és megvonod a támogatást egy idős, magatehetetlen édesanyától?
