Margit néni háza biztonságban volt; az ügyvédünk segítségével sikerült érvényteleníteni azokat az uzsorás szerződéseket, amelyek a törvényi kereteket súlyosan sértették, és a hátralévő, valós tartozást átstrukturáltuk egy átlátható, fix havi törlesztőrészletre, amit az idős asszony a saját nyugdíjából, szigorú költségvetéssel fizetett. Nem volt többé titkos pénzáramlás, nem voltak hát mögött kötött megállapodások. Margit néni azóta sokkal ritkábban járt át hozzánk, és a pillantásaiban már nem a gőg, hanem egyfajta csendes, zavart tisztelet ült, amikor rájött, hogy a fia házasságát nem lehet csak úgy megsemmisíteni egyetlen rossz döntéssel.
A vasárnapi délutáni napfény besütött az ablakon, bevilágítva a nappalit. Péter a szőnyegen játszott Lilivel, a nevetésük betöltötte a teret.
Odaléptem hozzájuk egy tál friss süteménnyel, és leültem melléjük a szőnyegre. Péter felnézett rám, a szemében azzal a tiszta, meleg fénnyel, amit a nehéz hónapok alatt sem veszített el végleg.
– Anya hozta a sütit? – kérdezte Lili vidáman, nyújtva a kis kezét.
– Nem, kincsem, ezt én sütöttem – mosolyogtam rá, és Péterre néztem, akinek a szája sarkában egy cinkos, boldog mosoly futott át.
Megfogtuk egymás kezét a gyerek játékai között. Tudtuk, hogy az élet nem tökéletes, és a viharok bármikor visszatérhetnek. De most már volt egy olyan alapunk, amit semmilyen titok, semmilyen pénzügyi vihar nem tudott többé elsöpörni: a kimondott igazság
