Leültem a kanapéra, és nyugodtan néztem az idős asszonyt. Az utóbbi években elviseltem a beszólásait, a passzív-agresszív megjegyzéseit, de most valami megváltozott bennem. A félelem helyét átvette a tiszta tisztánlátás.
– Margit néni – mondtam, és a hangom hűvös volt, mint a jég. – Nem magatehetetlen. És nem arról van szó, hogy sajnálom a pénzt a rezsire vagy a gyógyszerre. De ön pontosan tudja, hogy a fia nemcsak a gyógyszerre költött pénzt küld át. Havi több százezer forintról beszélünk. Miért van szüksége Péter fizetésének a felére? Melyik az a kiadás, amiről nekem, a feleségének, semmit sem kell tudnom?
Margit néni szeme egy pillanatra megrebbent. A magabiztos maszkja mögött átfutott valami – egy apró, de felismerhető bizonytalanság. De aztán gyorsan visszanyerte a hidegvérét, és gúnyosan elnevette magát.
– Mégis mit képzelsz, kislányom? Hogy valami örökséget rejtegetek előlünk? Vagy azt hiszed, hogy a pénzt valami titkos szeretőre költöm? – horkant fel. – Péter csak azt adja vissza, amit apja halála óta belé fektettem. Az a pénz az enyém is meg az övé is!
– Az a pénz a mi családunké, a mi gyerekünk jövője! – mondtam határozottan, miközben felálltam a kanapéról. – És amíg Péter nem ül le velem szemben, és nem teszi ki az asztalra az összes számlát, a szerződést, vagy bármit, amire ez a pénz megy, én nem lépek vissza a közös számla rendszerébe. Ha önöknek ez nem tetszik, akkor eljött az ideje, hogy átgondolják, mit jelent egy házasság.
Margit néni arca eltorzult a dühdttől.
– Megbánod ezt, Anna! Megbánod még ezt a kemény szívűséget! Egy olyan fiút, mint Péter, nem találsz még یکet a világon, aki a tenyerén hordozna, te meg egy marék papírfecni miatt eltiprod a boldogságát!
Ekkor a szoba ajtajában megjelent Péter. sápadtan, a szemében a teljes tehetetlenséggel. Végighallgatta az utolsó mondatokat. Ránézett az édesanyjára, majd rám.
