1. Fejezet: A felvétel
Lawson tiszt ujja a telefonom képernyője felett lebegett. A kórházi váróterem neonfényei hidegen, kíméletlenül világították meg az arcát. Mellette a társa, egy fiatalabb rendőr, feszülten figyelte a kijelzőt. Ethan a folyosó túloldalán állt, a karját összefonva, a lábával idegesen dobolva a linóleumon. Amikor meglátta, hogy a rendőr megnyomja a lejátszás gombot, megpróbált felénk indulni, de a fiatalabb tiszt felemelte a kezét, megálljt parancsolva neki.
A képernyőn megjelent az étkezőnk ismerős képe. Vasárnap, 17:42. A kép bal alsó sarkában az időkód másodpercről másodpercre pörgött.
Láttam a kislányomat. Chloe a vastag, perzsa szőnyegen ült, a babáival játszott. Teljesen ártatlan volt, a világ legbiztonságosabb helyén: az otthonában.
Aztán az étkező ajtaja kinyílt.
A lélegzetem elakadt, és a gyomrom egyetlen, jéghideg görcsbe rándult. A képernyőn Ethan édesanyja, Eleanor lépett be a szobába. De nem volt egyedül. Közvetlenül mögötte Ethan sétált be. A férjem. Az az ember, aki tizenöt perccel ezelőtt az orvosok előtt próbálta elhitetni mindenkivel, hogy én tettem tönkre a lányunkat.
A videón Ethan az ajtóban maradt, a folyosót kémlelve, mintha őrt állna. Eleanor pedig egyenesen a zárható vitrinhez sétált. A kezében valami apró, fémes dolog csillant meg.
A kulcsom.
Emlékeztem, hogy vasárnap délután, amikor a konyhában sürögtem a vacsorával, a táskám az előszobai fogason lógott. Eleanor kiment a mosdóba. Legalábbis ezt mondta. Valójában belenyúlt a táskámba, levette a kis kulcsot a karikáról, és egyenesen az étkezőbe ment.
A videón látszott, ahogy kinyitja a szekrényt. Kivette a fekete, apró mágnesgömböket tartalmazó dobozt. Aztán leguggolt Chloe mellé.
A biztonsági kamera rögzítette a hangot is. Bár tompa volt, minden egyes szó kristálytisztán kivehetővé vált, ahogy Lawson tiszt felhangosította a telefont.
– Nézd, mit hoztam neked, Chloe – suttogta Eleanor a videón. A hangja mézesmázos volt, de valahogy mégis mérgező.
