De a lelkem egyik fele még mindig a műtőajtó mögött volt. Lawson letérdelt mellém a földre.
– Mrs. Pierce. Egy járőrautót küldtem az anyósához. Ne aggódjon, őt is behozzuk. De most a lányára kell koncentrálnia.
Bólintottam. Egy nővér hozott egy pohár vizet, felsegítettek, és egy csendesebb, privát várószobába kísértek. Ott ültem a műbőr kanapén, a kezemben szorongatva a poharat. A víz hideg volt, de én még annál is hidegebbnek éreztem magam.
3. Fejezet: Várakozás a pokol tornácán
Az elkövetkezendő három óra életem leglassabb, legfájdalmasabb időszaka volt. Az idő elvesztette a jelentését. Minden perc egy órának tűnt, minden nesztől, ami a folyosó felől jött, összerezzentem, várva, hogy egy orvos lép be az ajtón rossz hírrel.
A fejemben folyamatosan újra és újra lejátszódott a videó, és az az egyetlen mondat, amit Chloe suttogott nekem.
„Azt mondták, ha elmondom… meg fogsz halni.”
Egy ötéves kislány. Az én okos, csupaszív kislányom végigszenvedte a vasárnap éjszakát, a hétfőt és a keddet. Három napig hordozta a hasában a halálos, fém golyókat, és némán tűrte a növekvő fájdalmat, csak azért, hogy megvédjen engem. Azt hitte, ha szól a fájdalmáról, elveszít engem. A gyermeki elméje elhitte a nagyanyja kegyetlen fenyegetését. Ragaszkodott a hallgatáshoz, még akkor is, amikor a teste már összeomlóban volt.
És hol volt Ethan ezalatt? Végignézte. Látta, hogy a lánya egyre sápadtabb, hogy nem akar enni, hogy a hasát fogja. És nem tett semmit. Hagyta. Sőt, amikor már elkerülhetetlen volt a kórház, megpróbálta rám terelni a gyanút. „Mit tettél vele?” Ezt kérdezte, hogy ő maga tisztának tűnjön az orvosok és a nővérek előtt. Úgy tervezte, hogy engem vádolnak meg gondatlansággal, talán még börtönbe is zárat.
De miért? Mi lehetett az indíték egy ilyen elképzelhetetlen, sátáni tettre?
Hajnali ötkor nyílt az ajtó. Nem rendőr volt. Dr. Evans, a vezető sebész lépett be. A zöld műtősköpenye gyűrött volt, a maszk a nyakában lógott. Fáradtnak, de megkönnyebbültnek tűnt.
