Chloe felnézett. – Mik ezek, nagyi? Anya azt mondta, ezekkel nem szabad játszani.
– Ó, anya nem tudja a titkot – mondta Eleanor, és egy maréknyi mágnest öntött a kislányom apró tenyerébe. – Ezek varázshalak. Különleges, ropogós cukorkák. Csak a nagyon bátor kislányok ehetik meg őket.
A képernyőt figyelve úgy éreztem, mintha a saját szívemet tépnék ki a mellkasomból. Ethan a háttérben idegesen a nyakát dörzsölte, majd beleszólt:
– Anya, siess. Natalie mindjárt bejön a konyhából.
Eleanor nem törődött vele. Tovább hajolt Chloe-hoz.
– Nyeld le őket, kicsim. Egyszerre egyet. Lássuk, milyen bátor vagy.
Chloe tétovázott. A szájához emelt egyet, majd megállt. – Nem finom. Kemény.
– Nem szabad rágni! – szisszent fel Eleanor, hirtelen megragadva Chloe csuklóját. A kislányom összerezzent a videón. – Csak nyeld le vízzel. Nézd, itt a poharad.
Láttam, ahogy a lányom, a saját otthonunkban, megfélemlítve, engedelmeskedik a nagyanyjának. Egyenként nyelte le a halálos kis fémgolyókat. Egyet. Kettőt. Tízet. Huszonötöt. Harminchatot.
Amikor a doboz kiürült, Eleanor megfogta Chloe arcát. A hangja most már nem volt kedves. Hideg volt, és tele fenyegetéssel.
– Ügyes lány. Most figyelj rám, Chloe. Ezek a halak most már benned úszkálnak. Ha elmondod anyának… ha csak egyetlen szót is szólsz erről bárkinek, tudod, mi fog történni?
Chloe a videón némán megrázta a fejét.
– Jönnek a rosszemberek. És anya meghal. Meg fog halni, és a te hibád lesz, mert eljárt a szád. Megértetted? Ha beszélsz, anya meghal.
Chloe apró vállai rázkódni kezdtek a néma sírástól. Bólintott.
Eleanor felállt, visszazárta az üres szekrényt, majd odafordult Ethanhez.
– Kész. Tegyétek vissza a kulcsot a táskájába. És most viselkedj úgy, mint egy normális ember, az isten szerelmére!
A videó véget ért.
