Howard Sterling ujja megállt a táblagép képernyőjén. A tárgyalóteremben uralkodó csend szinte fizikai súllyal nehezedett a helyiségre. A falakon függő, drága olajfestmények, a polírozott mahagóniasztal és a városra néző, földig érő ablakok mind a Sterling & Associates ügyvédi iroda hideg, kimért luxusát sugározták.
Richard elmosolyodott, de a mosolya bizonytalan volt, teli azzal a felszínes magabiztossággal, amit kilenc éven át használt velem szemben.
— Howard, ne csigázz minket — szólalt meg Richard, s flegmán igazított egyet a csuklóján lévő Rolex órán. — Clare csak színházat csinált tegnap este. Tudod, milyen: sértett, dühös, próbálja leplezni a vereségét. Mit írtunk alá abban a válságkezelési csomagban? A nagyapja vagyona fedezetként szolgált, a cég megmenekült, a garanciák pedig a törlesztéssel lejártak. Ennyi az egész, nem?
Howard lassan levette a szemüvegét, s megdörzsölte a szemöldökét. Az idős, dörzsölt vállalati jogász arca kékesfehérre vált a lámpák fényében.
— Nem, Richard. Nem ennyi az egész — mondta Howard, s a hangja alig volt hangosabb egy suttogásnál. — Öt évvel ezelőtt, amikor a cég az összeomlás szélén állt, és a bankok zárolták a számlákat, Clare nemcsak a nagyapja vagyonát ajánlotta fel garanciaként. Egy komplex szerkezetátalakítási megállapodást dolgozott ki a saját jogi csapata segítségével.
— És mi írtuk alá — vágott közbe Arthur, az apósom, miközben türelmetlenül az asztalra csapott a tenyerével. — Mert a cégünket mentette meg! De a hiteleket visszafizettük! Az adósság lezárult! Clare visszakapta a saját pénzét, mi pedig megtartottuk a céget!
— Arthur… — nézett fel rá Howard szinte sajnálkozva. — Önök elolvasták a 4. rész B bekezdését, mielőtt aláírták?
— Clare azt mondta, az a szabványos zálogjogi garanciavállalás! — csattant fel Richard, de a hangja már megremegett. — Azt mondta, csak a bank követelménye!
