A férjem átnyújtotta a válópapírokat az étkezőasztalunk fölött, és azt mondta: “48 órád van, hogy összepakoljátok a táskádat és elmenjenek a házamból.”

— Miről beszélsz?! — képedt el Richard.

— Arról, hogy a Montgomery Enterprises többségi részvényeseként ma reggel nyolc órakor rendkívüli igazgatósági ülést hívtam össze elektronikus úton — vettem elő a kabátom zsebéből egy összehajtott papírlapot, s rátettem a fésülködőasztalra. — A döntés megszületett. A mai naptól kezdve mindkettőtöket azonnali hatállyal felmentettelek az ügyvezetői és igazgatósági tisztségeitekből. A vállalati kártyáitokat zároltuk. A céges autóitokat visszahívtuk. És a vállalati hozzáféréseiteket töröltük a rendszerből.

— Ez törvénytelen! — sikoltotta Arthur. — Nem teheted meg! Kisebbségi tulajdonosok vagyunk!

— 49%-os tulajdonosok vagytok, szavazati jog nélkül — javítottam ki. — A 4. rész B bekezdése értelmében a konverzió után az alapítványom visszavonhatatlan ellenőrzést kapott az igazgatóság felett. Jogotok van a részvények után járó osztalékra – feltéve, ha a cég termel osztalékot. De az irányítás… az az enyém.

Richard arca eltorzult. Megpróbált megragadni a karomnál fogva, de egyetlen lépést hátráltam, s a szemébe néztem. A tekintetemben akkora autoritás volt, hogy a keze a levegőben rekedt.

— Kilenc éven át úgy bántatok velem, mint egy dísztárggyal — mondtam halkan, de minden egyes szavam éles volt, mint a szike. — Azt hittétek, csendes vagyok, mert gyenge vagyok. Azt hittétek, azért segítettem nektek, mert rászorultam a nevetekre. De én csak neveltetést kaptam, és türelmes voltam. Vártam. Mert tudtam, hogy eljön a nap, amikor a gőgötök vak blinddé tesz titeket. Tegnap este az étkezőasztalnál megmutattátok, kik vagytok valójában. 48 órát adtatok, hogy elmenjek.

Felemeltem a bőrtáskámat, s a vállamra akasztottam.

— Én nem adok nektek 48 órát — néztem mindkettőjükre. — A biztonsági szolgálat tíz perc múlva megérkezik a Montgomery Enterprises központi épületébe. Ha az irodáitokban maradtok, a vagyonőreink fogják kikísérni titeket az utcára.

— Clare… kérlek… — szólalt meg Richard, s a hangja hirtelen megváltozott. A düh elpárolgott belőle, s helyét átvette a megsemmisülés rettegése. Odalépett hozzám, s a kezeit összekulcsolta. — Ezt nem teheted velünk… A családom neve… A cégünk… Beszéljük meg! Tárgyaljunk! Megmásítjuk a válási megállapodást! Újrakezdhetjük!