— Ms. Clare, Mr. Richard Montgomery van odalent a portán. Szeretne feljönni. Azt mondja, csak tíz percet kér.
Elméláztam egy pillanatra. Levettem a tollat a papírról, s a folyó felé néztem.
— Mondja meg neki, hogy elfoglalt vagyok — feleltem halkan. — És kérje meg a biztonságiakat, hogy kísérjék ki az épületből.
— Értettem, Ms. Clare.
Amikor a titkárnő bezárta az ajtót, felálltam az íróasztalomtól, s az ablakhoz léptem. Odalent, a hatalmas üvegpalota bejárata előtt láttam egy apró alakot. Richard állt ott, egy kopott kabátban, egyedül a szitáló esőben, s felnézett a felső emeletek felé.
Nem éreztem bosszúvágyat. Nem éreztem gyűlöletet sem. Csupán azt a mély, megbonthatatlan békét éreztem, amit az ember akkor tapasztal meg, amikor végre meghúzza a határait, s többé nem engedi, hogy mások határozzák meg az értékét.
A céget átneveztem Vance & Montgomery-re – nagyapám tiszteletére. A törzstőke növekedett, az alkalmazottak tiszteltek, s a város üzleti közössége végre nem mint „Richard néma feleségére”, hanem mint a régió leghatékonyabb cégvezetőjére tekintett rám.
Visszaültem a székembe, kinyitottam az előttem heverő új terjeszkedési tervet, s aláírtam az első oldalt.
Ezúttal a saját nevemmel. A saját döntésem alapján. S a saját jövőm érdekében.
VÉGE
