— Igen, Richard — nézett rá Howard komoran. — Tegnap este átnyújtottad neki a különválási megállapodást, amelyben kijelentetted, hogy lemondasz minden igényedről a személyes vagyontárgyai iránt, cserébe azért, ha ő lemond a te vagyonodról és a házról. Clare ezt aláírta. Ami azt jelenti, hogy a Montgomery Enterprises 51%-os tulajdonjoga – mint az ő külön vagyona és az alapítványa tulajdona – sziklaszilárdan az övé maradt. Viszont te lemondtál az ő vállalati vagyonrészére vonatkozó minden házastársi igényedről.
— Istenem… — rogyott le Richard a székre. — Kidobtam a házamból… Két napot adtam neki, hogy elmenjen…
— Hát nem érted, te szerencsétlen?! — üvöltötte Arthur, s a fia felé rántotta a fejét. — Nem a te házadból dobtad ki! A cégből dobott ki minket!
Ugyanabban az órában a villánk csendes hálószobájában álltam. A sötétkék bőrtáska nyitva feküdt a nagyméretű, tölgyfából készült franciaágyon.
Kényelmes, szürke gyapjúpulóvert viseltem és farmert. Nem siettem. Lassan, gondosan hajtogattam össze a saját ruháimat. Azokat a ruhákat, amelyeket magamnak vettem, mielőtt Richard családja elhitette volna velem, hogy a státuszuk és a nevük többet ér, mint az én tudásom.
Kilenc évvel ezelőtt mentem hozzá Richardhoz. Fiatal voltam, és azt hittem, a szeretet azt jelenti, hogy feláldozzuk magunkat a másikért. Bekerültem a Montgomery családba, ahol az apósom, Arthur úgy tekintett rám, mint egy trófeára, amit a fia a szalonban mutogathat. Egy nőre, aki jó származású, csendes, és akinek a nagyapja nevét fel lehet használni a társasági kapcsolatok építésére.
Amikor a cégük összeomlott, láttam a szemükben a rettegést. Láttam, ahogy Arthur kézremegve könyörgött az ügyfeleknek, és ahogy Richard az alkohólba fojtotta a szégyenét, mert a bankfiók-vezetők még a telefonhívásait sem vették fel. Akkor léptem be.
