Tíz hónapon át napi tizenhat órát dolgoztam. Átnéztem a könyvelést, kiszűrtem a korrupciót, tárgyaltam a hitelezőkkel. Megmentettem őket. És amikor a cég újra szárnyalni kezdett, ők lassan elfelejtették, kinek köszönhetik a létezésüket. Újra felvették a gőgös maszkjukat. Újra elvárták, hogy a háttérben maradjak, mosolyogjak a vacsorákon, és elviseljem, hogy Richard úgy beszél velem, mint egy eltartottal.
A lépcsőházból sietős, durva léptek zajai hallatszottak.
Az ajtó kivágódott. Richard rontott be a szobába, mögötte lihegve, vörös arccal érkezett meg Arthur.
Rjuk néztem. A kezemből nem ejtettem ki a pulóvert. Nyugodtan simítottam végig az anyagán, mielőtt a táskába tettem volna.
— Clare! — kiáltotta Richard, s az arca rángatózott a dühtől és a pániktól. — Mit csináltál?! Mit írattál alá velünk öt évvel ezelőtt?!
— Jó reggelt, Richard. Jó reggelt, Arthur — mondtam halkan, s a táska cipzárjához nyúltam. — Úgy tűnik, beszéltetek Howard Sterlinggel.
— Te alávaló, szarkasztikus kígyó! — lépett előre Arthur, s a botjával a padlóra csapott. — Éveken át a mi kenyerünket etted! A mi házunkban éltél! És a hátunk mögött elloptad a családi cégünket?!
Ránéztem az apósomra. A tekintetem olyan hideg volt, mint az északi szél.
— Elszámoltad magad, Arthur — mondtam kimérten. — Én soha nem ettem a ti kenyereteket. Az elmúlt kilenc évben az én családom vagyonából éltetek. Az én nagyapám tőkéje tartotta nyitva a Montgomery Enterprises kapuit. Az én munkám fizette ki a hiteleiteket, a luxusautóitokat és ezt a házat is.
— Ez az én házam! — üvöltötte Richard, s odalépett az ágyhoz. — A nagyapám építette! Nem viheted el!
— Nem is akarom elvinni a házat, Richard — feleltem, s a táskát leemeltem az ágyról. — A ház a tiéd marad. A zálogjoggal, az áramszámlákkal és a fenntartási költségekkel együtt. Bár kétlem, hogy jövő hónaptól ki tudod majd fizetni a törlesztőrészleteket.
