A fekete autó motorja még egy másodpercig halkan durrogott a fojtogató veracruzi hőségben, mielőtt a mély csend újra rászakadt volna a Huatusco melletti kávéültetvényre. A por lassan ült meg a buja, sötétzöld kávécserjék levelein.
Celia lassan felegyenesedett a földről. A térdei megroppantak, a keze csupa nedves, fekete virágföld volt, de a tekintete oly keménnyé és hideggé vált, mint a hegyi patakok kavicsai. Nem törölte meg a kezét. Úgy nézett a fiára, mintha egy idegent vizsgálna, aki véletlenül tévedt a portájára.
– Ismételd meg, fiam – mondta Celia csendes, de metsző hangon, amely átvágott a tücsökciripelésen. – Biztos akarok lenni benne, hogy jól hallottam. Azt a házat nevezted a sajátodnak, amit apáddal ötven év alatt, kőre kővel emeltünk?
Ricardo nem hátrált meg. Lépett egyet előre, a drága cipője belemélyedt a sárba, amit láthatóan undorral vett észre. Mögötte kinyílt az autó hátsó ajtója is, és kilépett belőle Teresa, a lánya. Magas sarkú cipőt, napszemüveget viselt, és úgy nézett körül a régi udvarban, mintha egy szeméttelepre tévedt volna.
– Ne forgasd ki a szavaimat, anya! – csattant fel Ricardo, és gúnyosan Alma felé mutatott, aki a verandán állt, kezében a facsemeték öntözésére használt agyagkorsóval. – Ofelia néni felhívott Querétaróban és Pueblában is! Azt mondta, egy idegen nőt és a gyerekét fogadtad be a házba! Egy nőt, aki semmiből jött, és most itt páváskodik, miközben te már azt sem tudod, mit cselekszel! Mit képzelsz, ki ez a nő? Egy szélhámos, aki el akarja venni tőlünk azt, ami minket illet!
– A kávéskert a mi örökségünk, anya! – csatlakozott Teresa, a hangja fensőbbséges és türelmetlen volt. – Apánk emléke! Nem hagyhatjuk, hogy valami jöttment koldus kiforgasson a vagyonodból, miközben te már túl öreg vagy ahhoz, hogy felelős döntéseket hozz!
