– Ez a dolgok természetes rendje! – mondta Ricardo dühösen. – A szülők felnevelik a gyerekeket, a vagyon meg öröklődik! Nem hagyhatod, hogy egy senki, egy utcáról összeszedett lány elvigye, amit mi érdemlünk!
Celia lassan kinyitotta a fekete bőrmappát. Kiemelt belőle egy vaskos, sárguló papírköteget, amelyen hivatalos pecsétek piroslottak.
– Tizennégy éve, amikor apátok meghalt – kezdte Celia –, nem hagyott hátra végrendeletet. A törvény szerint a birtok fele az enyém volt, a másik fele pedig hármónké: az enyém, a tiéd, Ricardo, és a tiéd, Teresa. Emlékeztek?
– Hogyne emlékeznénk – mondta Teresa. – Tehát a birtok nagyobb része a mienk!
– Azt hittétek – felelte Celia, és leterítette a papírokat az asztalra. – De apátok halála után én fizettem ki az összes adósságot, amit ti halmoztatok fel. Emlékszel, Ricardo, amikor Pueblában elütöttél egy embert, és apád az utolsó megtakarítását adta oda, hogy ne kerülj börtönbe? Emlékszel, Teresa, amikor a querétarói üzleted csődbe ment, és én eladtam a jobb oldali parcellát, hogy kifizessem a hitelezőidet?
A testvérek elhallgattak.
– Azokért a pénzekért cserébe ti mindketten aláírtátok ezt a dokumentumot a huatuscói közjegyző előtt – mutatta rásuk Celia az ujjával. – Lemondtatok a birtok rátok eső részéről az én javamra. A teljes kávéültetvény, a ház és a föld száz százalékig az én nevemen van. Egyetlen négyzetméter sem a tiétek.
Ricardo arca elvörösödött. Felpattant a székről, a szék nagy robajjal dőlt hátra a kőpadlón.
– Ez hamisítvány! – üvöltötte. – Átvertél minket!
– Nem vertelek át benneteket, fiam – mondta Celia nyugodtan. – Ti kértétek a pénzt, én pedig odaadtam. De cserébe megvédtem a földet tőletek. Mert tudtam, hogy amint apátok lehunyja a szemét, ti eladjátok a kávécserjéket az első ingatlanfejlesztőnek.
A fordulat és a végrendelet
Teresa is felállott, a szemei villámokat szórtak.
