Alma abban a pillanatban lépett Celia és Ricardo közé. Nem félt. A vékony, törékeny lány úgy állt ott, mint egy anyatigris.
– Ne érjen hozzá – mondta Alma halk, de kemény hangon. – Ne tegyen még egy lépést a saját anyja felé, ha csak bántani akarja.
Ricardo megtorpant. Nézte a lányt, nézte az anyját, aki szilárdan állt mögötte, és megértette, hogy vesztett. A haragja hirtelen puszta megvetéssé változott.
– Bánni fogod ezt, anya – mondta Ricardo, miközben visszahúzódott. – Amikor megbetegszel, amikor feküdni fogsz, és nem lesz senkid, ez a nő el fogja lopni az utolsó pesódat is, és ott hagy meghalni a sárban! Akkor majd ne hívj minket!
Celia elmosolyodott, és a tekintete megtelt mély, elrendezett békével.
– Fiam – mondta lágyan. – Ti már négy éve hagytatok engem meghalni ebben a házban. De én feltámadtam. És most kérlek benneteket, hagyjátok el a birtokomat.
Az új hajtások
Ricardo és Teresa szó nélkül fordultak meg. A lépteik dübörögtek a fapadlón, a bejárati ajtó nagy robajjal csapódott be mögöttük. A fekete autó motorja felbőgött, a kerekek felmarták a sárga földet, és a jármű gyorsan eltűnt a Huatusco felé vezető úton, maga mögött hagyva egy hatalmas porfelhőt.
Celia az ablakhoz lépett. Nézte a távolodó autót, amíg az teljesen el nem tűnt a fák között. Nem sírt. Nem volt benne fájdalom, csak egy hosszú, mély megkönnyebbülés, mint amikor az ember végre leveszi a válláról a túlságosan nehéz terhet.
Alma csendben lépett mellé, kezében a gőzölgő kávéscsészével.
– Celia néni… – mondta a lány halk szavakkal, könnytől fátyolos szemmel. – Én nem akarok semmit. Nem kell a ház, nem kell a föld. Nem azért jöttem, hogy…
Celia megfordult, és gyengéden megfogta Alma mindkét kezét.
– Tudom, miért jöttél, kislány – mondta az öregasszony. – Munkát kértél, és menedéket a fiadnak. De Istentől én kértem valamit az elmúlt tizennégy évben. Kértem egy családot. És ő téged küldött.
