Mateo odalépett hozzájuk, és félénken átkarolta Celia térdét. Az öregasszony lehajolt, felvette a kisfiút a karjába, és mélyen beszívta a gyerek hajának tiszta, szappan- és napfényillatát.
Aznap délután a nap áttörte a veracruzi hegyek feletti sűrű felhőket. A kávéskertben a szél halk éneket duruzsolt a zöld levelek között. Celia, Alma és a kis Mateo kimentek a parcella szélére, ahol a régi cserjék között apró, friss zöld hajtások törtek elő a fekete földből.
Celia letérdepelt a földre, és megérintette az egyik fiatal növényt.
– A kávé olyan, mint a szeretet, Alma – mondta az öregasszony, miközben a napsugár megcsillant a ráncos arcán. – Ha elhanyagolják, elszárad és meghal. De ha gondozzák, ha tiszta szívvel öntözik, még a legöregebb földben is újra virágba borul.
A házban a kemence melege még sokáig megmaradt. Az asztalon már nem volt üres pohár, és a négy szék közül három végre megtelt élettel, kacagással és reménnyel.
