Celia lassan Alma felé fordult. A fiatal nő arca elfehéredett, a kis Mateo a szoknyájába kapaszkodott. A kisfiú még mindig lábadozott, vékony karjaival rettegve szorította az anyja lábát. Alma nem szólt egy szót sem, de a tekintetében nem bűntudat volt, hanem mély, leíratlan fájdalom.
– Alma – szólalt meg Celia lágyan, teljesen figyelmen kívül hagyva a gyermekeit. – Menj be Mateo-val a konyhába. Süss egy kis tortillát, és tegyél fel kávét. A vendégek messziről jöttek, még ha el is felejtették, hogyan kell belépni egy anya házába.
– De anya! – üvöltött fel Ricardo. – Nem hallod, amit mondunk?! Ez a nő el fogja lopni tőled a földet!
Celia megfordult, és a fia szemébe nézett. Olyan tartás volt benne, amit Ricardo már legalább tizennégy éve – Julián halála óta – nem látott az anyján.
– Az a nő – mondta Celia halk, kimért szavakkal – visszahozta az életet ebbe a házba. Megjavította a kerítést, amiről te négy éve tudod, hogy kidőlt. Kitakarította a tyúkólat, amit te hagytál rohadni. És tüzet gyújtott abban a kemencében, amelyikben az apátok utoljára sütött kenyeret. Ti mit hoztatok, amikor legutóbb itt jártatok?
Teresa felhorkant, de elfordította a fejét.
– Elvittétek az anyám karkötőjét – folytatta Celia. – Elvittétek a kávétermés árát, amit én izzadtam ki a napon 79 évesen. És elvittétek az étkezőből az órát, ami Julián apjáé volt. Ti nem a földért jöttetek, fiam. Ti a tetemért jöttetek, mert azt hittétek, a vénasszony már alig lélegzik, és lehet osztozkodni.
– Igazságos jussunkat akarjuk! – mondta Ricardo, de a hangja megbicsaklott a düh és a szégyen keverékétől. – Egy idegen nem élhet itt! El kell mennie, most azonnal, különben kihívom a rendőrséget!
– Hívd csak – felelte Celia, és a veranda felé indult. – Hívd a rendőrséget, fiam. Kíváncsi vagyok, mit mondanak majd a rendőrök, amikor megmutatom nekik a papírokat.
