A kávéscsésze és a régi íróasztal
A konyhában fojtogató volt a csend. Alma némán rakta a fát az agyagsütőbe, a füst illata összekeveredett a frissen darált kávé aromájával. Mateo az asztal sarkánál ült, és a kis fadarabbal játszott, amit Celia faragott neki a múlt héten.
Ricardo és Teresa az étkezőasztalnál ültek. Ugyanannál az asztalnál, ahol gyerekkorukban a karácsonyokat ünnepelték. De most nem értek hozzá semmihez. Ricardo türelmetlenül kopogott az ujjaival a fán, míg Teresa a telefonját nyomkodta, próbálva elrejteni a kényelmetlenségét.
Celia belépett a belső szobából, kezében egy kopott, fekete bőrmappával. Halkan leült a saját helyére – a székre, ahonnan az elmúlt években az üres utcát figyelte.
– Iszunk egy kávét, mielőtt beszélnénk? – kérdezte Celia.
– Nem kávézni jöttünk, anya – vágta rá Teresa. – Tisztázni akarjuk a dolgokat. Ofelia néni azt mondta, hogy el akarod adni a birtokot ezen a nőn keresztül. Hogy a neve hallatán felkerestél egy ügyvédet Huatuscóban.
Celia elmosolyodott. Egy keserű, fáradt mosoly volt.
– Ofelia mindig is jobban tudta, mi történik a házamban, mint én magam – mondta Celia. – De abban az egyben igaza volt, hogy jártam az ügyvédnél.
Ricardo szeme felcsillant. – Eladod? Kinek? Mennyiért? Anya, nekem Pueblában be kell fejeznem egy befektetést, a bankszámlámat zárolták… ha most eladjuk a kávéskertot, legalább hárommillió pesót kaphatunk érte! Feloszthatjuk háromfelé!
– Háromfelé? – kérdezte Celia halkan. – És velem mi lenne, Ricardo? Hová mennék én?
– Hát… – akadékoskodott Teresa. – Bérelhetnénk neked egy kis lakást Huatuscóban, a főtér közelében. Közel lennél az orvoshoz, nem kellene a földdel bajlódnod! Ebben a korban már nem való neked a farm!
– Megértem – bólintott Celia. – Vagyis a fejem felől eladjátok a tetőt, a földet, ahol apátok porai nyugszanak a kávécserjék alatt, és elküldötök egy bérleménybe, hogy ti kifizethessétek a adósságaitokat.
