– Akkor is a gyerekeid vagyunk! A törvény nem engedi, hogy teljesen kiforgass minket! Ha meghalsz, a birtok visszaszáll ránk!
– Ha meghalok – bólintott Celia. – Így van. Ha nem teszek ellene semmit.
Celia egy másik, vadonatúj papírt húzott elő a mappából. Ez a papír nem volt sárga; a hófehér lapon még friss volt a fekete tinta szaga.
– Tegnapelőtt bementem Huatuscóba – mondta Celia. – Alma elkísért. Felkerestem a közjegyzőt. Megírtam a végrendeletemet.
Ricardo és Teresa megfagytak. Alma a konyhaajtóban állt, a kezében a kávéskannával, és tágra nyílt szemmel nézte az öregasszonyt. Ő sem tudott erről semmit.
– Mit tettél, anya? – kérdezte Teresa remegő hangon.
– A végrendeletemben a birtok teljes egészét – a házat, a kávécserjéket, a fúrt kutat és a felhalmozott megtakarításokat – egy alapítványra hagyom, amely a Huatusco környéki egyedülálló, bántalmazott anyákat támogatja – mondta Celia szilárdan. – A birtok kezelője és élethosszig tartó haszonélvezője Alma Zamora és fia, Mateo. Ti, Ricardo és Teresa, fejenként egyetlen pesót örököltök. Hogy senki ne mondhassa, hogy elfeledkeztem róla.
A szobában olyan csend támadt, mintha a levegő is megfagyott volna.
– Képes lennél… képes lennél ezt tenni a saját véreddel?! – visította Teresa, és az asztalra csapott. – Egy idegenért?! Egy koldusért, akit négy hete szedtél fel az útszéléről?!
Celia lassan felállt. Bár alacsonyabb volt a gyermekeinél, ebben a pillanatban óriásnak tűnt köztük.
– Ez a lány – mutatott Celia Almára – az elmúlt négy hétben többször fogta meg a kezemet, mint ti az elmúlt tizennégy évben. Ez a lány velem sírt, amikor meglátta a tönkrement házat. Ez a lány ételt adott nekem, amikor ti csak elvettétek tőlem. Ez a lány és a fia megtöltötték élettel a házat, ahol ti csak üres székeket hagytatok.
– Megőrültél! – kiáltotta Ricardo, és megindult Celia felé. – Beperellek! Bíróságra viszlek! Bebizonyítom, hogy szenilis vagy, és ez a nő befolyásolt téged!
