Maddie ekkor levette a fejhallgatóját, és meglepetten nézett rám a sötétben.
— Apu? Mi az a sok fény odakint? — kérdezte álmosan, a szemét dörzsölve.
Odaléptem hozzá, letérdeltem a szék mellé, és szorosan átöleltem. A mellkasom úgy hullámzott, mintha maratont futottam volna, de a hangomat próbáltam a lehető legnyugodtabban tartani.
— Semmi baj, kicsim. Csak a bácsik segítettek megjavítani a villanyórát — suttogtam a hajába fúrva az arcomat. — Maradj itt Eleanor nénivel, jó? Apu visszajön.
Eleanor bólintott felém. A kezében tartott kis rádiót elrakta a köténye zsebébe, majd odalépett Maddie-hez, és megsimogatta a fejét.
— Menj csak, Nolan — mondta halkan. — Frank már vár odalent.
Kiléptem a hálószobából, s gyors léptekkel lementem a lépcsőn. Amikor kiléptem a szomszéd ház bejárati ajtaján a hűvös, októberi éjszakába, a saját felhajtómon már legalább tíz ember mozgott. A házam sarkában egy porral oltó készülék sziszegése hallatszott: a nyugdíjas tűzoltónyomozó, Frank – Eleanor férjének egykori bajtársa – saját kezűleg fojtotta el a kezdődő elektromos tüzet, mielőtt az átterjedhetett volna a fa burkolatra.
A felhajtó közepén a földre tepert férfi most a rendőrautó motorháztetejének döntve állt. Az arca csupa korom és izzadság volt.
Felismertem.
Ő volt Sam, Rick szerződéses cégének a művezetője. Az az ember, aki két héttel ezelőtt még mosolyogva sétált körbe a telkemen, és arról magyarázott nekem, milyen szép lenne egy új télikert a hátsó terasz helyén.
— Nolan — lépett odahozzám Frank. A magas, ősz hajú férfi egy sötétkék széldörsekit viselt, rajta a megyei seriffhivatal jelvényével. — A házad biztonságban van. A tüzet eloltottuk, mielőtt a szerkezet megsérült volna. A villanyórát lekapcsoltuk.
— Köszönöm, Frank — mondtam kézfogásra nyújtva a kezem. A kezem még mindig remegett. — És a többiek?
Frank a szája szélével elmosolyodott. Egy hideg, profi mosoly volt ez.
