— Én… én nem értem, miről beszélsz, Nolan — próbálkozott még utoljára, s a hangja vékonyan, szánalmasan forgott a torkában. — Én csak láttam a fényeket… Denise-szel vacsoráztunk…
— A családi telefonon rajta van a híváslista, Rick — lépett előre Frank, s a zsebéből előhúzott egy bírósági elfogatóparancsot. — Ahogy a hangfelvétel is, amelyen részletesen megbeszélik Denise-szel, hogyan hamisítják meg Nolan aláírását a kiegészítő kötvényen, s hogyan biztosítják, hogy a kislány ne legyen a házban a tűzgyújtáskor.
Denise megszólalt. A hangja elcsuklott, s a szemeiből kibuktak a könnyek. Odarohant volna hozzám, de Frank egyik kollégája udvariasan, de határozottan elállta az útját.
— Nolan! Kérlek! — zokogta Denise. — Nem úgy volt! Rick kényszerített! Ő mondta, hogy a cégének pénzre van szüksége, különben csődbe megyünk! Azt mondta, a biztosító úgyis kifizet mindent, és kapunk egy új házat!
Ránéztem Denise-re. Arra a nőre, akit egykor tiszta szívből szerettem. Arra a nőre, aki a lányunk anyja volt.
— Feláldoztad volna a gyerekeink otthonát — mondtam lassan, minden egyes szót külön megnyomva. — Átatadtad volna a házunkat egy bűnözőnek. És képes voltál veszedelembe sodorni a saját lányodat egy újabb hitelért és egy luxusautóért.
— Nolan, kérlek! — sírt Denise, miközben a rendőrnő óvatosan hátrahúzta a karját, hogy feltegye a bilincset. — Gondolj Maddie-re!
— Pontosan rá gondolok — feleltem. — Ezért gondoskodom róla, hogy te és Rick soha többé ne mehessetek a közelébe.
A következő hat hónap életem legnehezebb, mégis legmegtisztítóbb időszaka volt.
A nyomozás feltárta a teljes igazságot. Rick nemcsak az én házamat próbálta meg felhasználni a csőd szélén álló építőipari cége megmentésére. Az elmúlt három évben szisztematikusan hálózott be gyanútlan, jóhiszemű ingatlantulajdonosokat a környéken. A módszere mindig ugyanaz volt: kiskapukat talált a biztosítási kötvényekben, hamis felújítási szerződéseket íratott alá velük, majd „véletlen” tüzeket és csőtöréseket idézett elő, hogy a milliós kártérítéseket leölje.
