— Rick és a feleséged éppen most érkeznek meg a helyi étteremből. A kollégáim nyomon követték őket. Denise azt hitte, hogy te a kislánnyal már a hotelben vagy, miközben Sam végrehajtja a melót. Úgy tervezték, hogy negyven perc múlva kapják a hívást a „szomszédoktól”, hogy ég a ház.
Ekkor az utca végén megjelent egy fekete Mercedes SUV.
Ugyanaz az autó, amit Denise két hónapja vett a közös hitelkártyánkról. Az autó gyorsan haladt a felhajtó felé, de amint meglátta a rendőrautókat, a villogó fényeket és a felhajtómon álló tömeget, hirtelen lefékezett. A gumik sikoltva csúsztak meg a nedves aszfalton.
Az autó megállt. Az utasoldali ajtó kipattant, és Rick lépett ki belőle. Megpróbált úgy tenni, mintha csak egy aggódó szomszéd lenne, aki meglátta a tüzet.
— Mi folyik itt?! — kiáltotta Rick, ahogy közeledett. Az elegáns zakója, a drága órája és a magabiztos fellépése most szánalmas maszknak tűnt a rendőrségi reflektorok vakító fényében. — Nolan! Úristen, mi történt?! Ég a házad?!
Mögötte kilépett Denise is. A feleségem. A nő, akivel tizenkét éve éltem együtt. Az arca halálosan sápadt volt. A pillantása kétségbeesetten pásztázta a terepet: látta a rendőröket, látta a megbilincselt Samet a rendőrautó mellett, s végül a tekintete megállt rajtam.
Nem az a megtört, megriadt férj állt előtte, akit ő és Rick hónapok óta manipuláltak. Nem az az ember állt ott, aki elolvasás nélkül írta alá a papírokat az étkezőasztalon.
Ott álltam a saját telkemen, Eleanor mögöttem a szomszédos ház verandáján, s a kezemben ott volt a családi telefonunk – rajta a videóval és a hangfelvételekkel, amelyeket Frank segítségével az elmúlt 48 órában rögzítettünk.
— Nem ég a ház, Rick — mondtam, s a hangom olyan hideg volt, mint az éjszakai szél. — A terved füstbe ment.
Rick megtorpant. Az arca megroppant, a szemei kétségbeesetten ugráltak Sam és a rendőrök között.
