Ránéztem az idős asszonyra. Ránéztem a szomszédomra, aki megmentette a lányomat és a jövőmet.

— Köszönöm, Eleanor — mondtam, s a hangom elcsuklott a hálától. — Mindenért.

Eleanor megveregette a kezemet, majd lassan megfordult, és visszasétált a saját házához. Én pedig ott maradtam a verandán, a tavaszi napfényben, s hallgattam a lányom nevetését.

A sötétség elmúlt. A házam állt. És végre, életemben először, pontosan tudtam, ki vagyok, és hová tartozom.

VÉGE