A következő hetekben a ház megváltozott. Lucia új függönyöt tett fel, kenyeret sütött, egy kék üveget száraz ágakkal, és az étkezőt elhagyatottnak tette ki.
De túl messzire is belenézett az útba.
Egy délután Julián a folyosón lévő üres szobában találta meg.
“Arra gondoltam, hogy irodává alakítom,” mondta.
Lucia végigsimított az ablakkereten.
“Jó lenne egy gyereknek.
Julián mozdulatlan maradt.
Elsápadt.
“Elnézést.
“Elolvastad a hirdetésemet.
“Igen.
“Akkor tudtad, hogy ez fájt a legjobban.
Lucía lehajtotta a tekintetét.
Ugyanazon az éjszakán Julián hallotta, ahogy sír az ajtó mögött. Nem ment be. Csak azt mondta, hogy a folyosón lesz, ha segítségre van szüksége.
Ekkor nyílt meg Lucía.
Most előtte állt, a hálószobában, bevallva, amit már érkezése előtt rejtegetett.
—¿De cuánto tiempo? —preguntó Julián.
—4 meses.
La respuesta le cayó como una bofetada.
—Entonces ya estabas embarazada cuando aceptaste casarte conmigo.
—Sí.
—¿Me elegiste porque sabías que yo no podía ser el padre?
Lucía cerró los ojos.
—Te elegí porque necesitaba llegar hasta ti.
Julián apretó la mandíbula.
—Eso no responde.
—No tenía un lugar seguro.
—Usaste mi soledad.
Ella retrocedió como si la frase hubiera dolido físicamente.
Julián se arrepintió de inmediato, pero no pudo tragarse el enojo.
—¿Quién es el padre?
—No sé si sigue vivo.
Julián levantó la vista.
—¿Qué significa eso?
Lucía tomó su maleta y sacó un sobre manchado de tierra y sangre seca. En el frente estaba escrito el nombre de Julián con una letra que reconoció antes de tocar el papel.
Se le helaron las manos.
—¿Dónde conseguiste esto?
—Me lo dio el padre de mi hijo.
Julián miró otra vez la letra.
Era de Mateo Robles, su hermano menor.
El mismo hermano al que había enterrado sin cuerpo 8 meses atrás.
—Mateo está muerto.
Lucía negó con lágrimas en los ojos.
—Eso fue lo que todos creyeron.



