“Az első pénz, amit át kellene utalnod, nem nekem való. Ez Ivánért van, aki előleget fizetett egy szobáért, amit te nem tudsz felajánlani.
“Nincs meg az a háromezer teljes.
“Akkor beszélj vele ma, mondd el neki az igazat, és írd le, hogyan fogod visszaadni őket.” Nem fogok kitalálni neked kijáratot, hogy őszintének tűnj.
Válasz helyett Mauricio szemével végigpásztázta a szobát, és a tévére mutatott.
“Ha kényszerítesz, hogy menjek, visszaadod az összes befektetésemet.” Én is tettem be dolgokat ide.
“Minden vásárlást átnézhetünk,” válaszoltam. Megvannak a bútorszámláim és a kártyáim. Jogod van elvenni azt, ami igazán a tiéd. De ne keverd össze, hogy itt éltem azzal, hogy megvettem a lakást.
“A személyes cuccaid, a konzolod és a teherautód a tiéd,” mondtam. Nyugodtan beszéljük meg őket, ha vannak elmaradt nyugtaik. De nem fogod a bútoraimat kárpótlásként használni azért, mert el kell mennem.
“És hová akarod, hogy menjek?” Az utcára?
“Maradhatsz Betónál, amíg keresel bérlakást. Nem foglak kitaszítani, és nem állítom, mintha egy járőr megoldja ezt. De meg kell egyeznünk az indulási dátumban.
Anyám nem avatkozott közbe. Olyan nyugalommal tartotta a tekintetem, ami erőt adott a folytatáshoz.
Azt javasoltam, hogy aznap elviszem a szükséges dolgokat, a többit pedig szerdán veszem el. Ha nem fogadta el, jogi tanácsot kér az ingatlan szétválasztásának és használatának rendezésére. Nem tervezte, hogy kitűzőt cserél vagy kivinné a dolgait az utcára.
Mauricio kért egy hónapot, hogy átgondolja. Aztán felajánlotta, hogy kifizeti az ötezer pesót. Tisztáztam, hogy már nem tárgyalunk a szoba áráról.
“Rendben. Ma megyek Betóval együtt. Szerdán visszatérek a hiányzó ért.
Megírtuk a megállapodást és egy egyszerű leltárt, anélkül, hogy bírósági végzést tettettük volna. Aláírtuk; Anyám volt tanú. Elküldtem neki egy fényképet a lapról. Amikor eltettem a tollat, remegtek a kezem. Hónapok óta próbáltam rávenni, hogy változzon. Aznap reggel megértettem, hogy magam dönthetek el.
Amikor felvette a konzolját, megállt a stúdió ajtajánál.
