Vitalij a pólót a konyhaasztalra tette, a sópince és Polinka matek jegyzetfüzete közé. “Írd alá, kérem. Ez csak formalitás. »
A tűzhely mellett álltam, és kevertem a pörköltet. A fa kanál a serpenyő szélének koppant, és megfordultam.
Az ing kék volt, műanyagból, olyan, amit írószerként negyven rubleg árulnak. Semmi különös. Vitaly már levette a kabátját, felakasztotta a fogóállványra, és most az ajtóban állt, válla az ajtófélfának támasztva. Masszírozta az orrnyergét. Mindig ezt tette, amikor nyugodtnak akart tűnni.
“Mik ezek a papírok?” “A lakásról. A bank visszafinanszírozást kér tőlük. Mondtam már, alacsonyabb árara megyünk. »
Beszélt róla. Valami a kamatlábal, a havi törlesztővel, ami négyezer rubel csökkenne. Emlékeztem erre a beszélgetésre, két hete zajlott, egy vasárnap reggelen. Polinka rajzfilmeket nézett, Vitaly kávét ivott, miközben a telefonján gördült valamit. Bólintottam. Havi négyezer, évente negyvennyolc. Ésszerűnek tűnt.
“Most nem tudom, zsírosak a kezem.” “Csak egy percre. Két aláírás. »
Eloltottam a tüzet. Megtöröltem a kezemet a törölközővel, azzal, amit fehér anyagból készült, cseresznye hímzett, amit anya adott nekem március nyolcadikára. A törölköző már kezdett őszülő lenni a mosás miatt. Odamentem az asztalhoz.
Kinyitottam az inget.
Kilenc oldal volt. Vastag papír, apró betűtípus. Láttam a “közjegyzői beleegyezés”, “társtulajdoni rendszer”, “házassági szerződés” szavakat. És a jobb felső sarkon a közjegyző neve: V. R. Tkacheva.
“Vitalija, itt sok minden van.” “Ez egy szokásos eset. A bank mindenkinek megadja ezt. Már aláírtam a részemet. »
Odalépett. Éreztem az eau de cologne illatát, fás, keserűs árnyalattal. Korábban soha nem használt kölmet a hétköznapokban. Csak hétvégén, ha valahova elmentünk. Egy hónapja vettem észre, de akkor azt mondtam magamnak: “Nos, a férfi elkezdett vigyázni magára. Ez jó dolog. »
“Itt és itt.” Két helyre mutatott, amelyeket sárga postit-it jelöltek. “Én gondoskodom Polinkáról, amíg te… »