A szék bőrből és hideg volt. Kivettem a pólót a táskámból, ugyanazt, kék, műanyagból. Letettem az asztalra. Szvetlana Igorjevna felvette a szemüvegét és kinyitotta.
Csend.
Hallgattam az óra ketyegését a falon. Egy nagy kerek óra, fehér számlappal. A második mutató rángatással mozdult előre, mintha nehéz lenne számára. Tic. Tic. Tic. Egy villamos haladt el odakint, amitől az ablakok enyhén rezegtek.
Svetlana Igorevna olvasott. Óvatosan, egyenként mozgatta a leveleket, mint a beteg kártyáit. Néha visszatért egy korábbi oldalra. Egyszer levette a szemüvegét, megdörzsölte az orrnyergét, és visszavette. A hetedik lapon időzött.
Elfordítottam az esküvői gyűrűmet.
“A férjed kérte, hogy írd alá?” “Igen.” “Mit mondott?” “Egy ingatlanhitel refinanszírozása. A bank kérte ezt. »
A szemüvegén át rám nézett. Tekintete sem együttérző, sem rosszindulatú nem volt. Professzionális. Mint egy sebészé, aki eldönti, hol vág bevágást.
“Elena, ebben a mappában három dokumentum van. Elmagyarázom, mit is jelentenek mindegyikük. Hallgass rám, és ne siess túl gyorsan reagálni. Rendben? »
Bólintottam. Izzadt volt a tenyerem, és letöröltem őket a kezemre Jean.
“Az első dokumentum: egy házassági szerződés. Jól megírták, sőt, azt mondanám, hogy szabásszerűek. A lényeg: a Komszomolszkaja utca 23. szám alatti lakás, a 41-es lakás a társtulajdoni rendszerről a férjed, Jarikov Vitaly Olegovich kizárólagos tulajdonává válik. Teljesen. Kártérítés nélkül. »
Kinyitottam a számat. Becsuktam.
“Várj. Ez még nem minden. »
“A második dokumentum: egy közjegyzői hitelesítéssel ellátott beleegyezés az említett lakás eladására. Ön beleegyezését adja ahhoz, hogy a férjének joga bármilyen feltételekkel, az ő belátása szerint, további értesítés nélkül adja el a lakást. Nincs jelzés minimális árról. Teljes cselekvési szabadság. »
Az idő ketyegett. A villamos ismét zúgott. Vagy talán ugyanaz volt, fordítva.