Csendben maradt. Natacha mindig csendben van, mielőtt valami fontosat mondana. Mintha tudnáBelső léptékben ismeri a szavait.
“Ismerek egyet. Svetlana Igorevna, Pervomayskaja utca. Akkor mentem hozzá, amikor Genkával osztoztam az autóban. Kemény, de kompetens. Szeretnéd, hogy elküldsem a számát? “Küldd el nekem.” »
Ugyanazon a napon hívtam. Csütörtökre, reggel tíz órára időpontot foglaltam. A munkahelyen kértem, hogy távol legyek, orvosi vizsgálat ürüggyel. Nem mondtam semmit Vitalijnak. És ez a “nincs mit mondani” rosszul tett. Általában mindent elmondtam neki. Mindig. Még ostobaságot is. De aztán elhallgattam, és ez a csend olyan volt, mint egy kő, amit a zsebembe csúsztattam. Kicsi, de éreztem.
Szerda este Vitaly megkérdezte: “Aláírtad?” “Holnap. Vissza akartam kapni a szemüvegemet, nélkülük a rendőrség túl kicsi. “Ah, igen, rendben. »
Ennyi az egész. Nem ragaszkodott hozzá. Nem volt ideges. Vagy inkább az volt, de nem úgy, mint valaki, akit csalasztanak, hanem mint valaki, aki vár. Türelmesen, számítással. Ő mosogatta a mosogatást, én pedig a hátát néztem. Széles, kockás ingében. Egy ismerős hát. Tizenkét év, amíg mellette aludtam el.
Csütörtök.
A reggel szürke volt. Október, enyhe eső, olyan, amitől az esernyőt feleslegesnek látja, de öt perc alatt átáztatja a kabátodat. Leszálltam a metróról Pervomayskajánál, és két utcát gyalogoltam. Egy sárga téglából épült irodaház, harmadik emelet. Az ajtón egy tábla állt: “S. I. Makhova, jogi szolgáltatások”. Az “M” betű kicsit lecsúszott, és ferde volt.
Bementem.
A folyosó kávé és valami papírszerű, száraz illata árasztott, mint egy könyvtárban. A falon egy előző évi naptár lógott. Egy hang hallatszott az irodából: “Jöjjön be.”
Svetlana Igorevna alacsony hajú nőnek bizonyult, ősz hajú négyzet alakú. Szemüvege egy kis láncon pihent a mellkasán. Kezei szárazak, kicsik voltak, rövidre vágott körmökkel és lakk nélkül. Nem mosolygott, nem ajánlott teát. Csak integetett a széknek.
“Ülj le. Mit hoztál? »