Az este a szokásos módon telt. Vacsora. Az a pörkölt, ami kicsit égett, miközben olvastam az újságokat. Polinka a villájával játszott, miközben történeteket mesélt Arináról, egy osztálytársáról, aki elhozta a hörcsögjét az órára. Vitaly bólintott, tekintete a telefonjára tapadt. Aztán lefektettük a lányunkat. Olvastunk neki egy könyvet. Egy oldal nekem, egy oldal neki. Ez már hároméves kora óta szokássá vált.
Amikor Polinka elaludt, Vitaly a kanapéra feküdt, hogy nézze a focit. Elmentem a mosdóba.
Kinyitottam a csapot, és ott álltam, kezeimet a mosogatón pihentetve. A tükörbe néztem az arcomra. Sötét karikák a szem alatt, lázadó vonás. Harmincnyolc év. Tizenkettőt töltöttem ezzel az emberrel. Adtam neki egy lányt. Együtt vettünk fel jelzáloghitelt, együtt választottuk ki a fürdőszobai csempéket, ezt a türkiz kék csempét, amit én szerettem volna, de amit túl világosnak talált. Ragaszkodtam hozzá.
Folyt a víz, és ott maradtam.
Másnap reggel semmit sem csináltam. Elvittem Polinkát az iskolába, és elmentem dolgozni. Irodánk a Leningrádszkaja utcán található, a második emeleten, három szobában. Az ablaknál ülök. Kint van a parkoló, és egy nyárfa, amely nyáron mindent beborít a höpöttével.
Egész nap az ingen gondoltam. Nem arra, ami benne volt, mert igazából nem értettem meg. De ahogy Vitaly az ajtóban állt. Hétköznap parfümmel is. “Két aláírás, egy perc idő” nál. Sárga post-it-ok, gondosan ragasztva a jelölt helyekre.
Ha tizenkét évig szeretsz valakit, megszokod bízni benne. A bizalom olyan, mint egy fal. Nem veszed észre, amíg áll. És amikor megreped, eleinte te sem veszed észre. Csak hideg huzatot érzel.
Az ebédszünetben felhívtam Natacát. Főiskola óta barátok vagyunk, ő egy biztosítótársaságnál dolgozik, sokkal többet tud a papírmunkáról, mint én.
“Natacha, ismersz egy ügyvédet? Jó ember, nem túl drága. “Mi történt?” “Semmi. Át kell néztetnem a dokumentumokat. “A lakással kapcsolatban?” “Igen. »