És bement a hálószobába. Egy másodperccel később a lányom hangja megszólalt: “Apa, nézd, milyen dinoszauruszt csináltam!” Aztán a saját nevetése. Egy természetellenes nevetés, mintha épp most halt volna meg, és eszébe jutott volna, hogy nevetnie kell.
Leültem az asztalhoz.
Az ujjaim mechanikusan forgatták az esküvői gyűrűmet. Egy szokás, amitől tizenkét éve nem tudtam megszabadulni. Akkor fordítjuk, amikor gondolkodunk. Akkor fordítjuk, amikor idegesek vagyunk. Ok nélkül forgatjuk, csak mert ott van.
Elkezdtem olvasni.
A betűtípus apró volt, tízes, talán kilenc-méretű. Egy jogi nyelvezet. “Az első fél átruházza”, “az aláíró kifejezi beleegyezését”, “elveszíti a jogát a követelésre”. A szavak lebegtek a szemem előtt, egymáshoz tapadva, mint egy tehervonat kocsijai. Könyvelő vagyok. Minden nap dolgozom dokumentumokkal. De ezek a dokumentumok nem beszéltek debirőlT-Credit. Valami másról beszélgettek.
Kétszer újraolvastam a harmadik oldalt. Aztán a negyedik.
Volt valami, ami nem tetszett. Nem egy konkrét mondat, nem konkrét pont. Egy elősértés. Mint amikor belépsz egy lakásba, és úgy érzed: valami nincs a helyén. Egy szék nincs a helyén? Nyitott ablak? Nem tudod pontosan megmondani. De mélyen érzed magadban.
Becsuktam az inget.
“Vitalija, holnap tiszta fejjel nézem meg. Fáradt vagyok. »
Csend tört ki a szobából. Aztán: “Nagyon jó. De csütörtökig el kell végezni, a bank vár. “Rendben. »
Az inget a konyhaasztal fiókjába tettem, Polinka rajzainak halmai alá. A tetején egy rajz volt a családunkról: három kisfiú hatalmas fejekkel, egy piros kutya, akivel nincs nálunk, és egy kék tetős ház. Polinka mindig kutyát rajzolt, pedig már százszor elmagyaráztuk neki, hogy egy lakásban ez bonyolult.