Egy hónappal később Eleanorral egy kis kávézóban ültünk a Central Park szélén.
– Mit fog tenni a vagyonnal, Sandra? – kérdezte Eleanor, miközben a teáját kevergette.
– Mark Harrison Alapítvány – válaszoltam, és életemben először éreztem úgy, hogy a jövő nem egy sötét alagút, hanem egy nyitott mező. – Olyan egyedülálló anyáknak fogunk segíteni, akik éjszaka takarítanak, akiknek fáj a kezük a munkától, és akiknek senki sem mondja meg, hogy értékesek. Lakhatást biztosítunk nekik, jogi védelmet, és oktatást a gyerekeiknek. Hogy egyetlen anyának se kelljen elhinnie: a szeretete csak akkor ér valamit, ha feláldozza miatta az egész életét.
– És Michael? – kérdezte Eleanor óvatosan.
Kinéztem a park fái közé, ahol a sárga levelek már szinte mind lehullottak, és a fák csupasz ágai az őszi égbolt felé nyújtózkodtak.
– Michael kap egy esélyt – mondtam csendesen. – Az alapítvány létrehoz egy zárt letétet a nevére. Nem juthat hozzá egyetlen centhez sem most. De ha tíz éven át bizonyítja, hogy képes tisztességes munkából megélni, ha visszafizeti a saját adósságait a hitelezőinek anélkül, hogy másokat csapna be, és ha egyszer képes lesz bocsánatot kérni anélkül, hogy bármit is várna cserébe… akkor a letét kamatai biztosítani fogják a szerény, tisztes megélhetését öregkorára. De addig meg kell tanulnia, mit jelent felnőttnek lenni.
Eleanor rám nézett, és a szemében mélységes tisztelet csillant meg.
– Az apja büszke lenne önre, Sandra.
– Nem – ráztam meg a fejemet, és halványan elmosolyodtam. – Nem apám miatt csinálom. Végre… magam miatt csinálom.
Amikor kiléptem a kávézóból a hűvös New York-i levegőre, vettem egy mély lélegzetet. A kabátom zsebében már nem a tizenegyezer dolláros számla lapult, és a folyószámlámon sem háromszáztizenkét dollár volt többé. De nem a pénz miatt éreztem magam könnyűnek.
