– Michael – mondtam, és a saját hangom meglepett: nem remegett tovább. – Te már tíz perccel ezelőtt elmentél. Te döntöttél úgy, hogy a családod nem én vagyok, hanem a számla, amit rám hagytál.
Megfordultam, és követtem Eleanort a márványfolyosón át a masszív mahagóni ajtó mögé.
Az iroda tágas volt, de meglepően csendes. A falakat padlótól mennyezetig érő könyvespolcok borították, a nehéz bársonyfüggönyök megszűrték a Manhattan felől beszűrődő délelőtti fényt. Egy mély, zöld bőrkanapéra ültem le, a kezem még mindig görcsösen szorította az összehajtott borítékot. Eleanor töltött egy pohár vizet egy kristálykancsóból, letette elém a dohányzóasztalra, majd leült a velem szemben lévő karosszékbe.
– Vegyen egy mély levegőt, Sandra – mondta halk, meleg hangon. – Biztonságban van.
– Eleanor… maga tényleg ismerte apámat? – kérdeztem, és a könnyeim, amelyeket a hallban sikerült visszatartanom, most lassan végigcsorogtak a ráncaimon. – Apám egyszerű könyvelő volt. Egy kis külvárosi irodában dolgozott Queensben, vagy legalábbis… mindig ezt hittem. Amikor tizenkilenc éves voltam, hirtelen halt meg szívrohamban. Nem maradt utána semmi, csak néhány doboz régi könyv és adósság.
Eleanor halványan, szomorúan elmosolyodott.
– Mark Harrison sosem volt egyszerű könyvelő, kedvesem. Bár az igaz, hogy zseniálisan bánt a számokkal. Az apja volt az az ember, aki 1978-ban kidolgozta a pénzügyi struktúrát, amely megmentette ezt a hotelt a csődtől. A The Vance Court nem az enyém, Sandra. Az apám építtette, de az ön apja tartotta életben. Cserébe a munkájáért és a befektetéseiért Mark harmincöt százalékos tulajdonrészt kapott az épületet és a telket birtokló holdingban.
Bámultam rá, képtelen voltam felfogni a szavait.
– Harmincöt százalék? De hát… mi fillérekből éltünk! Anyám halála után apa alig tudta kifizetni a bérleti díjat. Emlékszem, hogy télen kabátban ültünk a konyhában, mert nem volt pénzünk fűtőolajra! Miért… miért tette volna ezt velünk?
