Amikor visszatértünk a hallba, Michael és Danielle még mindig ott vártak a biztonságiak gyűrűjében. Michael idegesen telefonált, Danielle pedig a műkörmeit rágta, a tekintete ide-oda cikázott a bejárat és a recepció között. Amint megláttak minket közeledni, Michael lecsapta a telefont, és megpróbált megkönnyebbült arcot vágni.
– Anya! Hála Istennek. Már épp hívni akartam a rendőrséget, azt hittem, ezek az emberek bezártak téged. Gyere, menjünk el innen, ez a hely őrültekháza…
– Michael, fejezd be – mondtam csendesen.
Nem kiabáltam. Nem emeltem fel a hangom. De a szavaimnak akkora súlya volt, hogy a fiam azonnal elhallgatott. A nyitott szája úgy maradt egy pillanatra, mint egy kisfiúnak, akit rajtakaptak a hazugságon.
– Ismerem a tervet – folytattam, és egyenesen a szemébe néztem. – Tudom, hogy ki volt a nagyapád. Tudom, mit csináltál az elmúlt három hónapban. És tudom, hogy miért hoztál el erre a hétvégére.
Michael arca megrándult. A magabiztos üzletember maszkja repedezni kezdett, és alatta megjelent az a kapzsi, riadt fiú, akit sosem akartam észrevenni.
– Anya, te nem érted… – kezdte, de Danielle félbeszakította, elveszítve minden önkontrollját.
– Persze, hogy nem érti! – kiáltotta Danielle, a recepció felé forduló vendégekre fittyet hányva. – Egy vénasszony, aki egy lepukkant lakásban ül egész nap, és fogalma sincs arról, hogyan működik a világ! Michael cége a csőd szélén áll, érted ezt? Hárommillió dollár adósságunk van a befektetők felé! Ha nem kapjuk meg a holding felügyeletét, mindent elveszítünk: a házunkat a Hamptonsban, a lakást, az autókat! Neked semmid sincs, Sandra, és nem is hiányozna! Miért nem adhatod oda a saját fiadnak azt, amit egy vénember rád hagyott harminc éve?!
Elfordultam Danielle-től, és csak Michaelre néztem.
– Igaz ez, Michael? Ezért volt a vacsora? Ezért ittál az egészségemre tegnap este?
Michael nem sütötte le a szemét. A kétségbeesés mostanra levetkőztette róla a szégyen utolsó morzsáit is.
