– És ha igaz? – sziszegte. – Mi a fenét kezdenél te ennyi pénzzel, anya? Hetvenéves leszel mindjárt! Én élek most! Én építek karriert! Egész életemben azt hallgattam, hogy mennyit áldoztál fel értem. Minden egyes rohadt nap az orrom alá dörgölted, hogy miattad nem lett semmid! Hát most itt volt az esély, hogy valóban adj valamit! Hogy egyszer az életben tényleg hasznos légy!
A szavai olyanok voltak, mint a korbácsütések. Fájtak, borzalmasan fájtak, de a fájdalom mélyén valami végleg elpattant bennem. A bűntudat, amit évtizedeken át cipeltem – hogy talán nem voltam elég jó anya, hogy nem tudtam neki többet adni, hogy miattam kellett nélkülöznie gyerekkorában –, mint a száraz por, úgy fújt el a szél.
Nem én voltam az, aki nem adott eleget. Ő volt az, aki sosem tanult meg hálásnak lenni.
– Michael – mondtam nagyon lassan –, apád tizenkilenc éves koromban magamra hagyott. De még ő is jobban ismert téged harminchárom évvel ezelőtt, mint én a mai napig.
Felemeltem a papírokat.
– Apám úgy rendelkezett, hogy ha te valaha megpróbálod elvenni ezt a vagyont tőlem, a teljes tulajdonrész egy jótékonysági alapítványra száll. Egyetlen fillért sem kaphatsz belőle. Soha. Sem most, sem a halálom után. Az ügyvédek ma délután véglegesítik a papírokat.
Michael arca elfehéredett. A pupillái kitágultak, és láttam rajta, ahogy a fejében összeomlik a kártyavár, amit hónapokon át építgetett.
– Nem… ezt nem teheted meg. Anya, kérlek… a hiteleink… a végrehajtók…
– A család gondoskodik a családról, Michael – ismételtem meg a saját szavait, amelyeket alig fél órája vágott a fejemhez. – De te nem vagy a családom. Te egy idegen vagy, aki egy tizenegyezer dolláros számlával akarta megvásárolni a szabadságomat.
Eleanor ekkor előrelépett, és egy mappát nyújtott át a biztonságiak vezetőjének.
