– De miért jött vissza a hallba? – kérdeztem, és a hangom alig volt több egy rekedt sóhajnál. – Ha ez volt a terve, miért nem várta meg, hogy telefonáljak neki kétségbeesve?
– Mert látta az utcáról, hogy én lépek oda hozzád – felelte Eleanor. – Michael intelligens fiú, de mohó. Ismerte az arcomat a weboldalunkról és a tárgyalásokról. Pontosan tudta, ki vagyok. És amint meglátta a sárga borítékot a kezemben, megértette, hogy az apja csapdája előbb kattant be, mint az övé.
Kinéztem az ablakon. Lent, a Central Park déli csücskén a fák levelei lassan sárgultak a kora őszi szélben. Hatvanhat évig egy apró, huzatos lakásban éltem, mosogattam, takarítottam, irodákban gépeltem hajnalig, hogy a fiam a legjobb egyetemekre járhasson, hogy soha ne érezze a szegénység szégyenét. Mindent megadtam neki, amit egy anya adhat: a testemet, az időmet, a lelkemet.
És ő mindezt beárazta tizenegyezer dollárra.
Lassan felálltam. A lábaim még mindig kissé gyengék voltak, de a belső reszketés megszűnt. Helyette egy furcsa, fagyos nyugalom áradt szét az ereimben.
– Eleanor – mondtam. – Mi történik most a tizenegyezer dolláros számlával?
Eleanor elmosolyodott, de most először volt ebben a mosolyban valami ragadozó élesség.
– A számla a lakosztályhoz tartozik, amelyet Michael Harrison névre foglaltak le, az ő hitelkártyájának előzetes zárolásával. Csupán annyit tett, hogy kijelentkezéskor átkérte a számlát az ön nevére, arra hivatkozva, hogy ön fizeti készpénzben. Mivel ön nem írta alá a terhelést, a fizetési kötelezettség változatlanul az övé. És a szálloda jogi osztálya rendkívül… alapos az ilyen ügyekben.
– Szeretném látni őket – mondtam.
Eleanor felvonta a szemöldökét.
– Biztos ebben, Sandra? Nem kell kitennie magát ennek. Megtehetjük, hogy egyszerűen kizáratjuk őket az épületből, és az ügyvédeink intézik a többit.
– Nem – válaszoltam, és a hangom határozottabb volt, mint valaha egész életemben. – Michael azt mondta a hallban, hogy a család gondoskodik a családról. Ideje, hogy pontosan megtanulja, mit jelent ez a mondat.
