– Mert Mark Harrison rettegett – válaszolta Eleanor, és a tekintete az ablak felé révedt. – Apja zseni volt a pénzügyekben, de az emberi természetet illetően mélységesen bizalmatlan. Különösen a saját családjával szemben. Volt egy bátyja, aki minden családi vagyont eljátszott és tönkretett, mielőtt Mark felnőtt volna. Apja megesküdött, hogy a lánya sosem válik olyan ember áldozatává, aki a pénzéért szereti. De volt egy másik oka is… egy sokkal sötétebb.
Eleanor a borítékra mutatott.
– Nyissa ki, Sandra. Harminchárom éve őrzöm a páncélszekrényemben. Mark azt mondta nekem a halála előtti héten: „Eleanor, ha a lányom valaha belép ebbe a hotelbe, ne keresd őt rögtön. Figyeld meg, kivel jön. Figyeld meg, hogyan bánnak vele. Ha boldog, ha gondoskodnak róla, ha békében él, hagyd menni, és a részesedését csendben utald át egy alapítványon keresztül. De ha magára hagyják, ha bajban van, ha az a nap jön el, amitől mindig is féltem… akkor add a kezébe ezt a levelet.”
Remegő ujjakkal feltéptem a boríték viaszpecsétjét. Belül három dokumentum lapult. Az első egy sárguló, finom pergamenpapír volt, apám ismerős, dőlt betűivel teleírva. A második egy ügyvédi letéti szerződés másolata. A harmadik pedig… egy bankszámlakivonatokból és cégbírósági bejegyzésekből álló vaskos köteg, amelynek tetején a fiam, Michael neve állt.
A lélegzetem elakadt. A harmadik papír nem apám idejéből származott. A dátum rajta alig négy hónappal ezelőtti volt.
– Ezt… ezt nem értem – dadogtam. – Honnan van ez itt?
– Először olvassa el az apja levelét – kérte Eleanor csendesen.
Kisimítottam a pergament a térdemen, és olvasni kezdtem.
„Drága Sandrám!
Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy Eleanor úgy ítélte meg: eljött az idő. És ez sajnos azt is jelenti, hogy egyedül vagy, és valaki, akiben bíztál, cserbenhagyott téged. Bárcsak ne így lenne. Bárcsak tévedtem volna.
