Richard Lawson nyelt egy nagyot. A gőgje hirtelen szertefoszlott, amikor felismerte, kivel áll szemben. Chicagóban kétféle ember létezett: az egyik azt hitte, hogy ő irányítja a várost, a másik pedig Dominic Costa volt. Richard az előbbi kategóriába tartozott, és most ébredt rá, hogy a szakadék szélén táncol.
– Costa úr… én… én nem tudtam… – dadogta Richard, a homlokáról gyöngyözve vert ki a veríték. – Clara… a kisasszony… nem mondta, hogy… hogy önöknek…
– Hogy nekünk mi közünk van egymáshoz? – szakította félbe hidegen Dominic. Lépett egyet előre, mire Richard ösztönösen még jobban a falhoz simulványodott. – Talán azért, mert Clara önálló akar lenni. Mert a saját lábán akar megállni ebben a mocskos fészekben, amit pénzügyi világnak hívtok. De úgy látszik, egyeseknek – vetett egy megvető pillantást a férfi remegő kezére – nehéz megérteni a különbséget a kemény munka és a közönséges zaklatás között.
Matteo, Dominic jobb keze, aki eddig némán vigyázzban állt a háttérben, egy fenyegető lépést tett előre. A kezét a zsebébe csúsztatta, de a testtartása mindenkit arra emlékeztetett, hogy egyetlen intésre képes lenne elintézni, hogy Richard Lawson nevetése soha more ne hallatszódjon a Wall Streeten vagy a chicagói irodákban.
– Dominic, kérlek… – érintettem meg óvatosan a karját. A selyemruha anyaga alól éreztem a feszültséget az izmain. – Menjünk el innen. Nem akarok botrányt. Nem akarom, hogy emiatt…
Dominic lelassította a légzését, lehajtotta a fejét, és a szemei, amelyek még egy másodperccel ezelőtt halálos félelmet sugároztak, meglágyultak, amikor rám néztek. Megragadta a kezemet, átfűzte az ujjait az enyémek között, és a tenyerébe zárta. A bőrük melegsége visszarántott a valóságba.
De mielőtt megfordultunk volna, Dominic még egyszer visszanézett Richardra. Az arca kőkemény maradt.
