Dominic egy kesernyés mosoly kíséretében átölelt, a kabátjával betakarva a vállaimat.
– Mert a pénznek nincs szaga, kicsim. A szindikátusnak is tisztára kell mosnia a dollármilliókat. A Harrington és Cross az egyik olyan cég, amelyiken keresztül a fekete pénzek legális ingatlanokba vándorolnak. Richard volt az egyik kulcsfigura a háttérben – legalábbis azt hitte. De nem számolt azzal, hogy a főnök, akit ő csak egy „befolyásos üzletembernek” hitt a banki papírokban… az valójában az a férfi, akivel te minden este az ágyat osztod meg.
Felnéztem rá, a szívem újra megdobbant, de ezúttal nem a félelemtől.
– Tudtad? – kérdeztem döbbenten. – Tudtad, hogy ott dolgozik?
– Tudtam, hogy a cég a hálózatunkhoz kapcsolódik. Azt viszont nem tudtam, hogy ő a felettesed – felelte Dominic, és a szemeiben megcsillant a harag sötét tüze. – Ha tudtam volna, az első napon eltakarítottam volna az útból. Nem kellett volna hat hónapig tűrnöd a szarházi megjegyzéseit.
– Szükségem ήταν rá, hogy saját magam csináljam – mondtam makacsul, bár a hangom kicsit megremegett. – Meg akartam mutatni neked… meg akartam mutatni magamnak, hogy nemcsak egy dísz vagyok a karodon, akit a te pénzed tart el.
Dominic elmosolyodott. Ez a mosoly már nem volt hideg; meleg volt, birtokló, és mélyen szeretetteljes. Megcsókolta a homlokomat, aztán a hajamat.
– Soha nem gondoltalak dísznek, Clara. Azt hittem, ezt már tisztáztuk azon az estén, amikor először elhoztalak a birtokra. Te vagy az egyetlen dolog az életemben, ami nem az üzletről, nem a hatalomról és nem a vérről szól. Te vagy a béke. És aki ezt megpróbálja elvenni tőlem… – elhallgatott, de a levegőben benne lógott a befejezés: az nem éli meg a holnapot.
– És most mi lesz? – kérdeztem, miközben a kabátja gallérját markoltam. – Elveszítettem a állásomat. Richardot kirúgják, a cég felbolydul.
