– Elveszítetted? – Dominic felhorkant egy halkan. – Clara, drágám. Richard Lawson nemcsak a munkáját veszítette el, hanem mindent. Hétfő reggel te leszel a Harrington és Cross új pénzügyi alelnöke. Nem azért, mert én akrom, hanem mert a könyvvizsgálati jelentéseid, amiket titokban a saját fiókodban tartottál az elmúlt hat hónapban, pontosan bizonyítják, hogy Richard és a korábbi vezetőség hány millió dollárt csalt el a saját zsebébe. Már átnéztem őket Matteóval. A papírok már a megfelelő ügyészek asztalán vannak. Lawson nemcsak hogy nem fog dolgozni a pénzügyben, de a következő tíz évben a cellájának rácsait fogja számolni.
Elállt a lélegzetem. Hónapokon át azt hittem, hogy egyedül harcolok egy szürke, bürokratikus világban, ahol a férfiak lenéznek, és a főnökök zsarolnak. Közben pedig… közben a férfi, akിയെt szerettem, csendben, a háttérből tartotta a védőhálót alattam, és csak arra várt, hogy a saját lábamon lépjek át a tűzön.
– Te egy rémisztő ember vagy, Dominic Costa – suttogtam, de a szájszélem felhúzódott egy mosolyra.
– Csak neked vagyok az, Clara – hajolt le, és a szája a számra talált.
A csókja elűzte a bálterem fagyát, a zsarolás emlékét, a megaláztatást. Ott álltunk a chicagói éjszakában, a hatalom és a veszély határán, de abban a pillanatban semmi más nem számított.
A limuzin visszagurult hozzánk, Matteo kinyitotta az ajtót. Beültünk egymás mellé a puha bőrülésre, és miközben az autó elindult a belváros csendesebb utcái felé, Dominic átkarolta a vállamat, én pedig a fejét a mellkasára hajtva behunytam a szemem.
Ez volt az én győzelmsem. Nem a szindikátus ereje, nem a pénz, hanem az az érzés, hogy végre senki sem parancsolhat nekem többé. És ha valaha is kétségeim lennének… hát, ott volt a gyűrű a kezén, és a férfi, aki a várost is lángba borította volna érte.
