1. RÉSZ
“Senki sem akar velem táncolni.
Irene Martín, 8 éves éves, mondata átszaladt a Campos de Castilla állami iskola előadóterén, amikor a zene alacsony volt az intenzitásban. Nem azért mondta, hogy senki ne hallja. Sírva mondta, a nehéz bordó függönyhöz ragadva, miután majdnem 20 percig az ajtó felé nézett, várva egy embert, aki sosem érkezett meg.
Aznap este az iskola éves szolidaritási gáláját Valladolidban tartották. A családok egyszerű vacsorát, sorsolást és táncot szerveztek pénzgyűjtés céljából. A terem mennyezetét épp most javították meg, az ülések már nem voltak törtek, és a színpad új padlót kapott, nagyrészt egy helyi cég adományának köszönhetően.
Irene egy kék ruhát viselt, ami az anyjáé. Rövid volt, és a szegélyt kézzel varrták. A cipője olyan szoros volt, hogy diszkréten áthelyezte a súlyát egyik lábáról a másikra.
A csuklóján egy kék papírkarkötő volt.
“A nagynénéd azt mondta, hogy jön,” biztosította Elena Ríos, a tanára.
Ezért várt tovább Irene.
Látta, hogy szülők, nagyszülők, idősebb nővérek és szomszédok lépnek be. Látta, ahogy egy férfi lehajolt, hogy megkösse a lánya cipőjét. Látta, ahogy egy nagymama levette a kabátját, hogy elfedje az unokája vállát.
Minden alkalommal, amikor az ajtó kinyílt, Irene felemelte a fejét.
Minden alkalommal, amikor valaki megjelent, újra a földre nézett.
Ezután bejelentették az első táncot, amely gyerekeknek és társaiknak volt szentelve.
A pálya tele volt.
Irene mozdulatlan maradt.
Dalt játszottak.
Senki sem érkezett meg.
Amikor ezt a mondatot kimondta, többen megfordultak. Néhányan sajnálták. Mások elfordultak, mert nem tudták, mit tegyenek.
Csak egy ember állt fel.
Marcos Velasco 46 éves volt, és egy épületfelújító cég tulajdonosa volt, amely Valladolid egyik legismertebb üzletemberévé nőtte ki magát. Ő finanszírozta az iskola munkáinak nagy részét, de egész éjjel az utolsó sorban ült, kerülve a fényképeket és beszédeket.
Valójában azt tervezte, hogy a bál előtt távoz.
Egészen addig, amíg meg nem látta Irene-t.
