Marcos lassan sétált a középső folyosón, felment a színpadra, és megállt előtte.
Nem próbálta megérinteni.
Csak egy kicsit oldalra billentette a fejét, és kinyújtotta a kezét.
“Figyelmeztetnem kell, hogy elég rosszul táncolok. De ha elfogadod, szeretnék veled táncolni erre a dalra.
Irene először a kezére, majd az arcára nézett, mintha csapdát keresne.
Végül az ujjait a tenyerére tette.
A zene újra szólt.
Marcos rosszul lépett az első rúdból.
“A másik láb az,” suttogta Irene.
“Akkor neked kell megtanítanod.”
Halkan mondta:
—1, 2, 3… 1, 2, 3…
Néhány percig abbahagyta az ajtó felé nézést.
Amikor végzett, Marcos egy apró meghajlással hajtott végre. Irene egyáltalán nem mosolygott, de valami megváltozott a vállán. Már nem tűnt úgy, hogy a szoba teljes súlyát hordozza.
Este 9:30-kor azonban mindenki elkezdett távozni, és Irene nagynénje még mindig nem jelent meg.
Elena négyszer hívott.
Semmi.
Végül úgy döntött, hazaviszi.
Marcos követte őket az autójával, távolságot tartott.
A ház egy szerény környéken volt, alacsony házakból álló utcán. Mielőtt Irene lejött volna, az ajtó kinyílt.
Sonia, a nagynénje, egy babával a karjában jelent meg, és a telefon a füléhez tapadt. Mögötte egy másik gyerek sírt.
“Már elmondták a műsorról, amit bemutattál,” mondta.
Irene lehajtotta a fejét.
“Sajnálom, néni.
“Mondtam, hogy megpróbálok menni.”
“Sajnálom.
Még be sem lépett, és már bocsánatot kért.
Marcos az autóból figyelte.
A verandán 3 gyerekülés, egy dupla babakocsi és egy doboz üveggel volt felszerelve.
Semmi sem tűnt egy 8 éves kislánynak.
Amikor Sonia becsukta az ajtót, Elena visszament az autójához.
Marcos még néhány másodpercig maradt.
Aztán a fényszórók megvilágították a postaládát, amely annyira tele volt, hogy több boríték kilógott rajta.
Az egyik Irene Martín nevét viselte, és egy kiskorúak számára tervezett javadéki levél volt, amelyet egyik szülőjük halála után terveztek.
Mark hideg érzett.
Két nappal később Elena megtalálta Irene-t az asztalán aludva, mielőtt elkezdte volna az első órát.
