Több mint 170 km/h-val toltam a szedánomat, úgy kanyarogva az Interstate 95-ös délutáni forgalomban, mint egy irányított rakéta. A kezeim fehérek voltak a kormány szorításától, az elmém Leo újra és újra sikolyaiban ragadt. Túlléptem a lelkem sebességhatárát, hátrahagyva azt a civilizált embert, akinek olyan keményen dolgoztam.
“Kérlek,” suttogtam az üres autónak, miközben a könnyek végre átszúrták a gyamámat. “Kérlek, Jackson, légy ott.”
Otthon a hatalmi egyensúly olyan erőszakosan változott, hogy vákuumot hagyott. Jackson elengedte Chadet a földre, de még nem fejezte be. Megragadta Chad csuklóit, és ipari tömlőkkel kötözte meg a háta mögé, a műanyag mélyen beleharapott a férfi karjainak húsába.
Jackson aztán az ágyhoz fordult. Letérdelt a földre, testtartása egy pillanat alatt ragadozóból védelmezővé változott.
“Szia, kisfiú,” mondta Jackson, hangja azonnal lágyult és harsány melegségre vált. “Jackson bácsi vagyok. Emlékszel, mit mondott neked az apád? Az oroszlánokról?
Leo óvatosan kidugta a fejét az ágy alól, szemei tágra nyíltak, rettegés és remény között. Felismerte a férfit az utca túloldalán — azt, aki mindig integetett neki.
“Az oroszlánok… az ajtót őrzik,” suttogta Leo, hangja remegett.
“Ez az,” mondta Jackson, miközben finoman átölelte Leót. A fiú lábát olyan szakértő kézzel vizsgálta, mint egy olyan férfi, aki ezer repedést látott a homokban. “Eltört, Leo. De minden rendben lesz. Pont itt teszlek a konyhapultra, és adok neked fagyit. Azt akarom, hogy csukd be a szemed, és számolj húszig a szemed. Meg tudnád csinálni nekem? “Hol van Chad
?” kérdezte Leo halkan, miközben a nappali felé nézett, ahol a férfi nyögött a padlón.
“Chad csak nagyon hosszú szundikál,” hazudott Jackson, nem veszve le a szemét a fiúról.
Leót a konyhába vitte, előkészítette, és adott neki egy doboz gyümölcslevet a hűtőből. Ezután Jackson visszatért a nappaliba. Chad az ölébe próbált mászni, arca lila és piros foltokkal volt dagadt ahol találkozott a fallal.