“Már elküldtem a felvételt a hatóságoknak,” mondtam, miközben átadtam a sürgősségi telefont. “Az, akit Leo hívott. Mindent felvett, Marissa. Az ütközés. A sikolyokat. A barátod kis beszéde, hogy “leckét adj neki”. Már nem vagy anya. Szövetségi bűncselekmény tanúja vagy.
A rendőrség ekkor érkezett, villogó lámpáik piros és kék villanásokkal festették be a környéket. Az egyik tiszt, egy veterán halántékával, felmászott a verandára, és Chadre nézett. A törött ütőre nézett. Aztán Jacksonra nézett.
A rendőr felismerte a “Szellemet”. Már látta ezt a tekintetet korábban—egy olyan ember arcát, aki azt tette, amit a törvény túl sokáig tartott.
Felém fordult, figyelmen kívül hagyva Marissa hisztériarohamait. “Uram, megvan a felvétel. Az orvosi csapatok úton vannak. De van egy problémánk… Chad itt azt állítja, hogy egy maszkos betolakodó “megtámadta”.
A rendőr Jacksonra nézett, majd újra hozzám fordult. “Nem látok maszkos betolakodót. És te?
“Nem, ügynök,” mondtam, szorosabban ölelve Leót. “Csak egy férfit látok, aki leesett a lépcsőn. Többször egymás után. Ez tényleg szörnyű baleset.
A tiszt lassan bólintott, és ahogy a szirénák eltávolodtak a távolban, tudtam, hogy a jogi harc megnyerte – de a háború Leo lelkének újjáépítéséért csak most kezdődött.
5. fejezet: Az Oak Ridge-i adósság
A jogi következmények egy árapályhullám voltak.
Chadot súlyos testi sértéssel, gyermek életének veszélyeztetésével és súlyos erőszakkal vádolták meg. A digitális felvétel és a sérülések súlyossága miatt megtagadták az óvadék szabadulását. Marisszát azonnal kivizsgálták a gyermekvédelmi szolgálatok, és negyvennyolc órán belül elvesztette felügyeleti jogát. A “keményfiú” sírt a mugrifrája miatt, edzőtermi izmai használhatatlanok voltak egy tíz éves, összeszoríthatatlan biztonsági büntetés súlya alatt.
A kórházi szárnyban, Leo műtétje után, a szoba csendes volt. Leo aludt, lábát nehéz fehér ragasztó borította. Az ágy mellé ültem, a kezem soha nem hagyta el az övét. Jackson az ajtóban állt, csendes őrként a kopár fény alatt.