– Nem puccs, Vanessa – tette hozzá Mercer hidegen. – Hanem sikkasztás és közokirat-hamisítás. És ami még rosszabb: a belső biztonsági kamerafelvételek bizonyítják, hogy múlt pénteken este te magad törtél be a pénzügyi osztály szerverszobájába egy lopott belépőkártyával, hogy megpróbáld törölni a tranzakciós naplókat. Sajnálatos módon a felhőalapú biztonsági mentéseket nem tudtad manipulálni.
A bálteremben morajlás futott végig. Julian anyja, egy előkelő, idős matróna, lassan felállt az egyik kerek asztaltól, és intett a fiának. Julian nem habozott: lerakta a pezsgőspoharat a pincér tálcájára, megigazította a szmokingját, és szó nélkül elindult az anyja felé.
– Julian! Nem mehetsz el! Házasok vagyunk! Alig két órája mondtuk ki az igent! – kiáltott utána Vanessa kétségbeesetten.
Julian megállt, visszafordult, és ridegen ránézett.
– A polgári szertartás papírjait még nem nyújtottuk be az anyakönyvi hivatalba a hétvége miatt, Vanessa. Az ügyvédem hétfő reggel kilenckor érvénytelenítési kérelmet fog benyújtani megtévesztésre és csalásra hivatkozva. Sok szerencsét kívánok az életedhez.
Ezzel kifordult az ajtón, maga után hagyva a felbolydult násznépet.
II. Fejezet: Az igazi arcok
Apám szeme vérben forgott. Odalépett hozzám, olyan közel, hogy éreztem az arcán a drága whisky szagát. Felemelte a mutatóujját, alig néhány centire az orromtól.
– Te kis rohadék… te tönkretetted a családodat! Mindent, amit felépítettünk! Egy senki voltál, egy nyomorult kis aktakukac, akit mi etettünk, mi taníttattunk! Ha nincs Vanessa, ma egy penészes alagsorban körmölnéd az adóbevallásokat minimálbérért! Ezt kapjuk tőled? Hátba szúrod a saját véredet?!
Nem hátráltam meg. Évek óta először nem éreztem félelmet, sem azt a bénító bűntudatot, amit gyerekkorom óta belém neveltek.
