IV. Fejezet: A belső béke mérlege
Két évvel később meglátogattam Vanessát a börtönben. Nem azért mentem, hogy gúnyolódjak rajta, hanem hogy lezárjam a múlt utolsó nyitva maradt fejezetét a lelkemben.
Az elválasztó üveg mögött Vanessa ült, narancssárga rabruhában. A haja fénytelen volt, a tekintetéből kiveszett az a hajdani, gyilkos gőg. Amikor felvette a kagylót, hosszan csak nézett rám.
– Miért jöttél? – kérdezte rekedtes hangon. – Látni akarod a trófeádat?
– Nem vagy a trófeám, Vanessa – mondtam nyugodtan. – Csak látni akartam, hogy megértetted-e.
– Mit kellene megértenem? Hogy tönkretetted az életemet?
– Nem én tönkretettem az életedet. Te magad döntöttél úgy, hogy a hazugságra építed a karrieredet. Megvolt a tehetséged, megvolt az eszed ahhoz, hogy törvényesen is sikeres légy. De te a könnyebb utat választottad: a csalást, a lopást és a másokon való átgázolást. És mindeközben engem használtál bokszzsáknak, hogy jobban érezd magad a saját morális csődödtől.
Vanessa lesütötte a szemét. A telefonkagylót szorító ujjai elfehéredtek.
– Apa és anya… sosem szerettek minket igazán, tudod? – mondta halkan, szinte magának. – Csak azt szerették, amit mutattunk a külvilágnak. Én voltam a kirakati bábu, te meg a bűnbak. Amikor nem hoztam a megfelelő számokat, apa mindig azt mondta: „Nem lehetsz olyan lúzer, mint Emma.” Rettegtem, hogy elveszítem a csillogást. Azt hittem, ha elég pénzem van, senki nem érhet hozzám.
– Tudom – válaszoltam halkan. – De a félelem nem mentség a gonoszságra. Most van két éved arra, hogy kitaláld, ki vagy valójában, amikor nincs mögötted a Halden Group neve, a drága ruhák és a hamis elvárások.
Letettem a kagylót, bólintottam felé, és kisétáltam a látogatóhelyiségből a napfényre.
Amikor kiléptem a börtön kapuján, a tavaszi szél megcsapta az arcomat. Friss volt, tiszta és szabad. Beszálltam az autómba, és visszaindultam a városba, az életembe, amit nem csalással, nem örökséggel, és nem mások elnyomásával építettem fel, hanem kőkemény munkával, szakértelemmel és megkérdőjelezhetetlen tisztességgel.
