I. A csendes konyha és a régi akták
A konyha fojtogató csendjében csak a gázégők egyenletes sistergése és a hűtőszekrény zúgása hallatszott. A vacsora véget ért, a vendégek elhagyták a termelet, a fényűző hintók és autók motorjai pedig lassan elhalkultak a kavicsos feljárón. De a benti levegőben még mindig ott vibrált Sebastián Valdés megdöbbent tekintete és a levegőben függő kérdés: „Camila… a neved benne van ezen a birtok régi aktáiban.”
Camila a rozsdamentes acélból készült munkafelületre támaszkodott. Ujjai kissé remegtek, nem a fáradtságtól, hanem attól a feszültségtől, amely négy hosszú éven át arra várt, hogy végre áttörje a hallgatás falát.
Sebastián lassan közelebb lépett. Arcáról lefoszlott az a magabiztos, hűvös úri álarc, amelyet a gazdag rancherek és bankárok előtt viselt. Most egy olyan ember nézett Camilára, akinek a múltja darabjaira hullott.
— Hozd ide a könyvelést — mondta Sebastián rekedt, suttogó hangon. Nem parancsolt, hanem kért.
Doña Mercedes, a házvezetőnő, aki eddig a sarokban állt sötét, merev tartásban, most hirtelen előrelépett.
— Sebastián, ne hallgass erre a lányra! Ez csak egy olcsó trükk! Valaki, akit a versenytársak küldtek ide, hogy beszennyezze a család nevét! Nézd meg a ruháját, a kétkezi mosogatónőt…
— Hallgass el, Mercedes! — csattant fel Sebastián, és a hangja olyan éles volt, hogy a tapasztalt házvezetőnő hátréptetett egy lépést. — Négy éve itt mosogat. Négy éve látom minden áldott nap, de soha nem néztem a szemébe úgy, ahogy most. Mercedes… te hoztad őt ide. Te vetted fel a mosogatók közé, amikor Don Tomás még járni tudott. Miért nem mondtad meg nekem, hogy a neve Ortega?
Mercedes álla megremegett, de száját összezárta, mint egy pecsételt doboz. Nem felelt.
Camila egyenesen Sebastián szemébe nézett. Lassan letörölte a kezét egy konyharuhába, kihúzta magát, és a régi hűtőszekrény mögötti rejtett falon lévő kis szekrényre mutatott.
