— Nem a versenytársak küldtek, Sebastián — mondta Camila, és a hangja most nem volt alázatos, mint a cselédlányé; tisztán, erőteljesen csengett. — Azért jöttem ide négy évvel ezelőtt, mert ez a ház tartozott nekem valamivel. Pontosan azzal a tűzzel, amiről te beszéltél.
Sebastian homloka ráncba szüremkedett.
— Miről beszélsz?
Camila kinyitotta a kis szekrényt, kivett belőle egy megsárgult bőrborítású mappát, és az asztalra csúsztatta. A mappa borítóján kézzel írt betűk álltak: Valdés & Ortega – 1982.
II. A múlt árnyai a Tepatitlán-völgyben
Sebastián reszkető kézzel nyitotta ki a mappát. A lapokról levendula és dohány illata áradt – ugyanaz az illat, amit Don Tomás szobájában lehetett érezni.
— A nagyapád, Don Heriberto Valdés és az én nagyapám, Mateo Ortega együtt építették fel ezt a Haciendát — kezdte mesélni Camila, miközben a konyhaablakon át a csillagos ég felé nézett. — Nem volt itt más, csak kopár föld meg kő. A nagyapáim testvérként dolgoztak. De amikor a birtok elkezdett nyereséget hozni, amikor a bor és a hús eljutott Guadalajarába, a pénz megváltoztatta az embereket. Don Heriberto el akarta venni a föld felét, amire az Ortega családnak jogosan lett volna a birtoklevele szerint.
Mercedes elfordította a fejét, de nem ment el. Tudta, miről van szó.
— Az anyám, Rosa Ortega volt az a nő, aki huszonkét évvel ezelőtt ebben a konyhában főzött — folytatta Camila, és a hangjában felcsendült a mély fájdalom. — Ő készítette azt a híres pandan süteményt, aminek a receptjét csak a család legközelebbi tagjai ismerték. De egy éjszakán, amikor az anyám megpróbálta bemutatni a szerződést, amely bizonyította, hogy a birtok harmada az enyén… tűz ütött ki a keleti szárnyban.
Sebastián arca elfehéredett.
— A… a tűz… Azt mondták, a cselédek voltak a hibásak. Azt mondták, az anyám és az apám balesetben éhen haltak vagy…
