— Nem volt baleset — vágta közbe Camila könyörtelenül. — Az anyámat elűzték erről a helyről, amikor te még csak egy kisgyerek voltál, Sebastián. Elvették tőle a papírokat, elvették a nevét, és kitagadták. Don Tomás – aki akkor még csak fiatal intéző volt, de már látott mindent – megpróbált segíteni, de a Valdés család többi tagja elhallgattatta. Az anyám egy nyomorúságos kis kunyhóban halt meg Tepatitlánban, de mielőtt meghalt, a kezembe adta ezt a mappát. Azt mondta: „Egy nap, kislányom, ha elég erős leszel, térj vissza La Providenciába. Nem bosszúért. Az igazságért.”
A konyhában a csend olyan sűrű lett, hogy a falióra ketyegése szinte kalapácsként csapódott a falhoz.
Sebastián a papírokat nézte. A dokumentumok között ott volt az eredeti tulajdonosi okirat, amelyen világosan szerepelt: az Ortega család birtokolja a földek és a borospincék 35%-át. Nem cselédek voltak; társak voltak, akiket elárultak és elkergettek.
— Ez… ez nem lehet igaz — suttogta Sebastián, hátrahőkölve az asztaltól. — Apám soha… Don Heriberto soha nem mondott semmit…
— Mert a bűnök a legmélyebb pincékben rohadnak el a legjobban — mondta Camila. — Négy éve érkeztem ide, Sebastián. Név nélkül, rongyokban. Azt hittem, azonnal kiabálni fogok, pörölni fogok a bíróságon. De amikor megláttalak… amikor megláttam, hogy te sem vagy más, mint egy örökös, aki egy omladozó birodalmat próbál megmenteni a saját rokonsága által hagyott adósságoktól… megértettem valamit. Nem a nevedet akrom elvenni. Azt akartam, hogy először kóstold meg az ételt, amit egy Ortega készített, mielőtt ítélkeznél felettünk.
Mercedes hirtelen előrelépett, és Sebastián elé állt.
— Sebastián, ne higgy neki! Ha ezek a papírok érvényesek, a bankok holnapra elárverezik a maradék földet is! A család vagyonának vége!
Sebastián azonban nem hallgatta a házvezetőnőt. Lassan felemelte a fejét, és Camilára nézett. A szemeiben nem volt düh. Csak egy mély, megkönnyebbült fáradtság.
