Sebastián felnézett rá. A lány arcán nem volt gőg, sem bosszúvágy. Csak az a kemény, tiszta fény égett a szemében, amit a föld munkája és a túlélés ad.
— Te őrült vagy, Camila Ortega — mondta Sebastián, és a szája szélén egy halvány, keserű mosoly vonaglott át. — Négy éven át hagytalak mosogatni a saját edényeinket.
— Jól jött a gyakorlat — felelte Camila száraz humorral. — Megtanultam, hogy a kosz jobb, ha lekerül a tányérról, mielőtt újat tennénk rá. Ugyanez vonatkozik a múltra is.
IV. Az új kezdet a napfelkelténél
Másnap reggel, amikor a nap első sugara átütött a Tepatitlán-völgy hegyein, a Hacienda La Providencia udvara nem úgy nézett ki, mint egy bukott birodalom.
A kapuban megállt egy elegáns, fekete hintó. Don Heraklio ügyvédje és a banki bizottság képviselői érkeztek, hogy átvegyék a csődeljárás iratait, ahogy azt a tegnapi vacsora előtt tervezték.
Sebastián Valdés lépett ki a főbejárat lépcsőjére. Mellette állt Camila – nem a régi, foltos köpenyében, hanem egy tiszta, fehér blúzban és egy sötét szoknyában, a haját gondosan összefogva. Mögöttük Mercedes állt, némán, lehajtott fejjel.
Az ügyvéd kiszállt a hintóból, papírokkal a kezében.
— Sebastián úr, azért jöttünk, hogy lezárjuk a birtok sorsát. A hitelezők türelmetlenek. Hol van a könyvelés?
Sebastián egyenesen tartotta magát. Hangja messzire hallatszott a csendes reggeli levegőben.
— Nincs szükség csődeljárásra, uraim — mondta Sebastián határozottan. — A Hacienda La Providencia nem eladó. És nem is egyetlen ember birtoka.
Az ügyvéd összevonta a szemöldökét.
— Miről beszél? Ki fizeti ki a tartozásokat?
Camila előrelépett, kezében a régi mappával és az elmúlt négy évben aprólékosan vezetett saját pénzügyi jegyzeteivel – azokkal a számításokkal, amelyek megmentették a tanyát a csődtől.
— Az Ortega család fizeti ki — mondta Camila tisztán, miközben a papírokat átnyújtotta az ügyvédnek. — És újjáépítjük a nevet, a konyhát és a földet. Együtt.
