— Az étel… — mondta halkan Sebastián. — Az a vacsora ma este… Nem azért volt olyan kiváló, mert Don Tomás receptjét követted, ugye?
— Nem — felelte Camila. — Az anyám receptje volt. Don Tomás csak ellopta tőle, hogy megőrizze a lelkiismeretét, mert tudta, mit tettek velünk. Az öreg szakács azért ájult el ma reggel, mert amikor meglátott engem a konyhában, azt hitte, az elhunyt Rosa szelleme tért vissza, hogy behajtsa a számlát.
III. A hajnali vallomás és a döntés
Az éjszaka hátralevő része csendben telt. Mercedes elvonult a szobájába, ajtóját kulcsra zárva, mintha attól tartott volna, hogy a múlt felsejlő árnyai utolérik. Sebastián és Camila maradtak a hatalmas konyhában, a pislákoló olajlámpák fényénél.
Sebastián átlapozta az összes dokumentumot. Minden pecsét hivatalos volt, minden aláírás hiteles. A történet, amit Camila elmesélt, kikezdhetetlennek bizonyult.
— Mit akarsz, Camila? — kérdezte Sebastián végül, miközben az asztalra könyökölt, arcát a tenyerébe temetve. — El akarsz üldözni innen? El akarsz adni mindent, ami a családomé volt?
Camila odalépett az asztalhoz, és letett egy csésze forró, fűszeres kávét Sebastián elé.
— Nem akarom eladni a Haciendát, Sebastián. Az anyám is itt született. Szerette ezt a földet, a diófákat, a lovakat, még a kopár sziklákat is. Nem a pusztításért jöttem. Azért jöttem, hogy helyreállítsam azt, amit a nagyapáink elrontottak.
— De a gazdaság… a bankok… — dadogta Sebastián. — Ha bejelentjük, hogy az Ortega családnak 35%-a van a birtokból, a hitelezők azonnal lecsapnak.
— Nem, ha együtt csináljuk — válaszolta határozottan Camila. — A vendégek ma este nem a Valdés nevet dicsérték, Sebastián. Az ételt dicsérték. Azt az ízt, amit ez a föld ad, ha az ember tisztelettel bánik vele. Ha összefogunk – a te neveddel és az én munkámmal, a mi családi receptjeinkkel –, ez a Hacienda nemcsak hogy megmenekül, de a legfényesebb napjait fogja élni Jalisco államban.
