Mark nem volt beteg. Nem volt balesete. Az elmúlt hónapokban fokozatosan megváltozott: elhidegült tőlünk, későn járt haza a cégtől, és folyamatosan pénzügyi papírokat tanulmányozott. Azt hittem, a munkahelyi stressz teszi ezt vele. De a valóság ezerkészerszer sötétebb volt.
Mark egy hatalmas vagyonkezelő céget vezetett, amit apám hagyott rám és rá, amikor öt évvel ezelőtt meghalt. A cég és a családi birtok teljes egésze az én nevemen volt. Ha én meghalok, minden Markra száll. Ha Mark is eltűnik vagy “elhagyja az országot”, a vagyon a táskás ember által említett “vagyonkezelőre” ruházódik át.
Megpróbáltak megmérgezni. Lassan, szisztematikusan, hogy úgy tűnjön, természetes betegségben halok meg. És a szerek, amiket Mark kapott… azok valószínűleg ellenanyagok vagy immunitást kiépítő szerek voltak, nehogy ő is gyanúba keveredjen, ha a házban lévő méreganyagokat vizsgálják.
Amikor a hajnal első szürke fényei áttörtek a redőnyön, kimásztam az ágyból. Nem néztem Markra.
Lopakodva átmentem Lisa szobájába. A kislányom békésen aludt a rózsaszín takarója alatt, a kedvenc plüssmaciját ölelve. A sz szívem összetört, amikor ránéztem. Ő volt az egyetlen dolog a világon, ami számított. Nem hagyhattam, hogy bármi baja essék.
Óvatosan megráztam a vállát.
— Lisa… kicsim, ébredj fel — suttogtam a fülébe.
A kislány dörzsölgette a szemét, és álmosan ránézett.
— Anya? Még sötét van…
— Tudom, drágám. Csomagolnunk kell. Egy kis játékot fogunk játszani. Egy titkos utazásra megyünk, de nagyon csendben kell lennünk. Apát nem ébreszthetjük fel.
Lisa szemei tágra nyíltak. Bólintott. Gyorsan összepakoltam néhány ruhát egy hátizsákba, kivettem az útleveleinket és a fontosabb iratokat a széfből, majd kézen fogtam a lányomat.
Amikor kiléptünk a konyhába, a torkomban megakadt a levegő.
A konyhaasztalon ott hevert egy bontott levél. A tetején a helyi magánklinika stempilje állott. Óvatosan odaléptem, és átfutottam a sorokat.
A levél egy toxikológiai jelentés volt. Az én nevemről szólt.
